A Tőr Tolvaj

17.

Egy irodában találtuk magunkat. A szoba hangszigetelt volt, szinte semmit nem hallottunk a klub zajaiból. Mindent fekete márvány borított, egy üveglapú íróasztalon, a hozzá tartozó széken, és falat beborító kijelzőkön kívül semmi más berendezése nem volt a helységnek. És ott ült ő. Amit álmomban láttam, nem ért fel a valósággal. Gyönyörű volt. Az összes addig látott Soill-hoz képest is lélegzetelállító. Testét, mintha arany és bronz, csillámló vibrálás ölelte volna körül. Bőrén a kaleidoszkóp szerű tetoválások transzba ejtően mozogtak. Arca kifürkészhetetlen volt és tökéletes. Minden vonása, mintha mérnökök és angyalok közös munkájának az eredménye lett volna. De nem éreztem azt, mint az erdőben a Grádh nővel. Nem akartam megérinteni, megkaparintani. Azt feltételeztem nem használja rajtunk az erejét.
–S'eun. –biccentett neki Langdon.
–Mongrel.–mondta a tündér, majd lassú léptekkel felénk indult. Megállt Langdon előtt egy hosszú pillanatra, az arcát fürkészte, majd tökéletes ajka széles vigyorra húzódott, felvillantva hófehér fogsorát. Megragadta Langdon vállait, majd, mintha legjobb barátok lennének, megölelte.–Ezer éve, öreg barátom. –mondta csilingelő hangon, és megveregette Langdon hátat.
Szinte a földbegyökereztem, úgy figyeltem őket, mintha ott sem lennék velük egy térben. Annyira különös és idegen volt, Langdon sosem említette, hogy ismeri S'eun-t, ráadásul nem így. Miért hallgatta el előlem? Miért hallgatott el előlem bármit is?
–Legalább száz éve. –felelt Langdon. Ő kevésbé volt elragadtatva, arca rezzenéstelen volt, mint szinte mindig.
–Az a kettő ott. –mutatott S'eun Blake és Harper irányába. –Távozzon.
Langdon jelentőségteljesen feléjük fordult, és biccentett Blake-nek, hogy hagyják el az irodát. Harper alsóajka lebiggyedt, de Blake magával rángatta az ajtó irányába.
–És te, Fényhozó!–fordult most felém S'eun. Hozzámhajolt, majd engem is lágyan megölelt. Moccanni sem tudtam. Bódító illata és forró testéből vibráló energiája miatt megremegtek a térdeim.
Mi a fene történik?
–A fivéred nálam járt. –mondta az íróasztala felé haladva. Bennem pedig megállt az ütő. A szám teljesen kiszáradt, végtagjaim zsibbadni kezdtek. Az lehetetlen.
–Aaron? –leheltem magam elé, szemeimet mardosták a kitörni vágyó könnyek.
–Nem, Mongrel-hez beszélek.
Lassan Langdon felé emeltem tekintetem, fejemet oldalra billentve.
Miért hívja Mongrelnek? Van testvére? Sosem mondta. Mit titkol még?
–Melyik? –kérdezte Adam szárazon. Melyik? Több is van neki? Mi a szent szar?
Elkerekedett szemekkel kapkodtam a fejem Langdon és a tündér közt.
–Pláig. –felelte a Grádh szórakozottan, ujjai közt egy tollal játszva. Langdon arca megrándult fivére nevének hallatán.
–Mit akart itt az öcsém?
–Szervezkednek. Újra felállították a Menedéket.
–Átkozott fajankók. –köpte Langdon. Kérdések százai cikáztak a fejemben. Egyrészt, hogyan nem tudtam arról, hogy Langdonnak testvérei vannak? Másrészt, ők is olyan veszélyesek és kegyetlenek, mint ő maga? És mi az a Menedék?
–De ti nem ezért jöttetek, igaz, Márbh?
Ez már a második olyan jelző volt, vagy név, amivel Langdont illette, de én sosem hallottam róla. Mikor Blake említette, hogy Langdon legalább tízezer éves, sejtettem, hogy nem a saját nevét használja. De mégis... Annyira különös volt az egész. Így is egy szürreális világba csöppentem, amibe nem illettem bele, már az is elég sokkoló volt, hogy vannak árnyak és én néha világítok. De ahogy egyre mélyebbre kerültem ebben a mocsárban, annál inkább fuldokoltam. Egy olyan világ határai húzódtak a szemem előtt, az emberek szeme előtt, amiről gőzünk sem volt. Az újabb információk pofonként értek. Szinte a bőrömön éreztem a fagyos tenyeret.
–A kardra lenne szükségünk, barátom. –felelte végül Langdon.
S'eun hangosan kacagni kezdett.
–Már miért adnám nektek? –nézett kérdőn Langdonra, tökéletes ajkain huncut vigyor táncolt. Tekintete buja volt és szinte gyermeki.
–Szereted az emberek világát, ugye? –kérdezte Langdon a tündértől. –Ha nem akarod, hogy a koszosabb, kegyetlenebb testvéreid elárasszák, akkor nekünk kell adnod.
S'eun percekig hallgatott, a hallottakat latolgatta, rubinszín tekintete köztem és Langdon-vagy akárhogy is hívják- között cikázott.
–Semmi sincs ingyen. –szólalt meg végül a Grádh.–gombócot éreztem a torkomban. Langdon említette, hogy S'eun hajlamos üzletelni. Bár azt sem értettem pontosan, mire célzott Adam, mikor azt mondta, hogy a Dorcha-k elárasztanák a világot, ha nem kapjuk meg a kardot. Úgy álltam ott, mint egy idióta. Dühös voltam Langdon-ra, amiért nem mondott el mindent. Ostobának és jelentéktelennek éreztem magam. Mintha egy egér lennék, aki az oroszlánokat figyeli és próbálja megérteni a nyelvüket.
–Ezt sejtettem. Alkudozni akarsz, S'eun? –kérdezte Langdon a tündért, hangja és arca rezzenéstelen volt. Obszidiánra emlékezzető szemei belefúródtak a tündér tekintetébe.
–Mi hasznom válhatna belőletek? –kérdezte S'eun és íróasztala üveglapján kezdett dobolni ujjaival. Kecses volt és előkelő, minden mozdulata fejedelmi.
–Visszafogadlak istennőd kegyeibe. –jelentette ki Adam szárazon. Kérdések újabb sorozata tódult elmémbe. Hogyan lenne erre képes Langdon? Hogyan fogadhatna ő vissza bárkit is egy olyan istennő kegyeibe, aki emberemlékezet előtt már meghalt? Ki Adam Langdon?
S'eun arcán ördögi vigyor terült el. Egy lépést tett Langdon felé.
–Elfogadnád? Elfogadnád azt, amit évmilliók óta megtagadsz? A kardért? –S'eun hangja tele volt hitetlenkedéssel. Én pedig majdnem elájultam. Évmilliók?
Bassza meg, mibe keveredtél,Ally?
–Nem most, még nem. –felelte hűvösen Langdon. –De amint visszaszereztük a fivérét, szavamat adom, hogy teljesítem az alku rám eső részét.
–Az édesanyád büszke lenne rád, barátom. –jelentette ki a tündér. Langdon vonásai megfeszültek, éles állkapcsán egy ideg kezdett pattogni. –Legyen, Mongrel!–csattintotta össze két tenyerét diadalittasan S'eun. Nem bíztam a csábító tündében, és Langdonban sem. De a tudat, hogy megszereztük a kardot, és ezzel biztosítottuk a fivérem biztonságát, megnyugtatott. Legalábbis egy részem kevésbé érezte bénultnak magát.
–Fényhozó! –fordult felém a Grádh. – Milyen csodás, hogy végre találkoztunk. Márbh annyira elterelte a figyelmem, hogy el is feledkeztem rólad. –légies léptekkel közeledett felém, én pedig csak álltam ott, némán és dermedten. Az információáradat teljesen leblokkolt. –Úgy hallottam különleges az erőd, Őrző. –duruzsolta bódító hangon. Karja lágyan a derekamra fonódott, arcát a hajam fölé emelte, mintha szimatolna a levegőben.
–Hagyd békén, S'eun. –Langdon kifejezéstelen volt, arca nem rezdült, de mintha a tündér tisztelné, és hallgatna a szavára, eltávolodott tőlem.
–Vigyázz a lányra, barátom. Jobban, mint eddig. Összekapcsolódtak.
–Micsoda? -nyögtem ki végül, mikor végre megtaláltam a saját hangomat. Kivel kapcsolódtam össze? Miről beszél?
–Az lehetetlen. –felelte Langdon, vonásai eltorzultak.
–A fivéred ezt állította. Mióta nem beszéltél velük?
–Idejét sem tudom. Honnan tudnak ők az ikrekről? - Rólam és Aaron-ről beszél? Mit jelent az, hogy összekapcsolódtunk?
–Veled ellentétben a testvéreidet tényleg érdekli a világ sorsa, te önző Mongrel. Szerinted nem tartották szemmel őket? Ennél többet vártam tőled, cimbora.
Figyeltek minket? Kik? Langdon testvérei? Mit akarnak tőlünk?
–A menedékről beszéltél, S'eun. Ott vannak? Kikkel szövetkeztek? A tanáccsal? –Langdon vállai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, lassan és egyenetlenül vette levegőt.
–Tényleg ennyire idiótának tartod Pláig-ot? A tanács korrupt. A tanács ellen fellázadó, menekült Őrzőkkel és a Druidákkal szövetkeznek. Elképesztő, hogy annyira rátapadtál erre a gyermeklányra,-mutatott felém a tündér kecses ujjaival, de nem vette le tekintetét Langdon-ról. - hogy észre sem vetted mi folyik körülötted, Márbh. –mondta gúnyosan S'eun, a fejét ingatva.
–Oda kell mennünk. –jelentettem ki gondolkodás  nélkül. S'eun szavai alapján a Menedék a korrupció elől menekült, és ott lehetett esélyünk erős szövetségesekre lelni. És Langdont a vére is odakötötte. Ez tűnt a legésszerűbb lépésnek. Persze előtte válaszokra volt szükségem. Nem S'eun előtt akartam számonkérni Langdont, nem akartam, hogy a Grádh lenézzen, amiért Adam annyira sem méltatott, hogy beavasson mindenbe. Gyengeség lett volna, és az ösztöneim Azt súgták, ne mutassam magam gyengének. Többé már ne.

S'eun végül az íróasztala fémvázán, mintha megnyomott volna néhány gombot. A mellettünk lévő fal megmozdult, egy fiók vált ki a fekete márványból, mely teljesen beleolvadt addig környezetébe.
A tündér kecses léptekkel a falhoz ment, és kivette a kardot a fiókból. A kardot, melyet álmaimban láttam. Éreztem az erejét, ahogy a fal elmozdult. Megcsapott, pontosan olyan  bizsergető érzés volt a jelenléte, mint az amuletté, de nem támadt tőle hányingerem, mint a Tőrtől.
–A tiéd, Fényhozó. –lépett hozzám S'eun, és a kezembe helyezte a fegyvert. Mikor a kard markolata a bőrömhöz ért, pengéje tompa kék fényt kezdett árasztani. –Az életed árán is védd a Kardot. –mondta a tündér, majd Langdonhoz fordult. –Te pedig, öreg barátom. Az életed árán is védd a lányt.

Langdon Glasgow melleti házáig csöndben tettük meg az utat. A kardot S'eun egy hozzá illő, díszes hüvelybe helyezte az Akváriumban levő irodájában, mielőtt elindultunk. Attól a pillanattól kezdve szorosan magamnál tartottam.
Harper tett fel néhány kérdést, hogy mi történt, de Langdon morogva elhárította az összes választ. Én próbáltam felocsúdni a hallottakból, emészteni mindazt, ami történt. Langdon nem csak saját magáról hallgatott el lényeges információkat, hanem mindenről. Mindenről, aminek köze lehet a testvéremhez, ami a szabadulása kulcsát jelenthetné. És ennél is többet, olyan dolgokról, amik talán az egész világot veszélybe sodorhatják. Aaron kiszabadításával is nehéz fába vágtam a fejszém, és felfoghatatlannak, irracionálisnak tűnt az egész, kevésnek éreztem magam hozzá. De az, hogy olyanokkal szövetkezzek, akik a világ pusztulását próbálták megakadályozni, olyasmi volt, amihez végtelenül eltörpülőnek éreztem magam. De mégis, egy tompa, csilingelő hang a tudatalattimban arra sarkallt, hogy tegyek valamit, legyek a része, hogy átlássam a helyzetet és segítsek abban, amiben tudok.

A nappaliban telepedtünk le, kivéve Adam-et. Ő morgolódva járt fel-alá a bútorok közt, ujjaival halántékát masszírozva.
–Azt hiszem tartozol némi magyarázattal.–szólaltam meg végül. Langdon megállt a kandalló előtt, tekintete elgyötört volt.
–Bassza meg. –préselte fogai közt, majd leült a szemközti fotelba. Tekintete ködös volt és dühös. Nem hittem volna, hogy szemei lehetnek feketébbek a feketénél, de sikerült neki.
–Mi van a testvéreiddel? –kérdeztem köntötfalazás nélkül. Nem voltam hajlandó tovább eltűrni a ködösítését és hazugságait. Blake és Harper csöndben, feszülten figyelték Langdont.
–Mi lenne velük? –kérdezte némi éllel a hangjában. –Három öcsém van.
–Olyanok, mint te?
–Nem teljesen. –az arcát fürkésztem, egyelőre őszintének tűnt. –Azért titkolóztam, mert nem akartalak ebbe az egészbe mélyebben belerángatni. A te érdekedben tettem, amit tettem, Allison.
Kezemmel leintettem. Dühös voltam és kíváncsi. Nem érdekeltek a kifogásai, többé nem.
–Már nyakig benne vagyok, Langdon, vagy akármi is legyen az igazi neved. Mindent. Mondj. El. - mondtam ellenkezést nem tűrve.
Langdon hatalmasat sóhajtott, de látszott rajta, hogy elismeri, hogy innen nincs visszaút, és vagy mindent elárul, vagy vége a szövetségünknek.
–Az anyánk... –kezdte, egy végtelennek tűnő pillanatra elmerengett. –Az anyánk Á'ine.
–Mi a fasz? –csúszott ki Harper száján megelőzve engem, és látszólag Blake-et is.
–Most szórakozol? –kérdeztem hitetlenkedve. A végtagjaim zsibbadni kezdtek. Adam Langdon Á'ine gyermeke. Egy istennőnek tekintett lény gyermekével voltam egy fedél alatt. Egy istennő fia díszítette a nagymamám süteményeit, és játszott az unokatestvéreimmel.
–A fivéreim mások, mint én. Az apjuk az első Energia hordozó.
–Azt mondtad Á'ine szerelme Caderyn volt. –feleltem értetlenkedve. Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben.
–Igen, de a börtön, amit a fajtája és a Soill-ok számára hozott létre, egy különálló birodalommá vált. Évmilliók teltek el, és Á' ine-nek szüksége volt egy társra. B'lad a kezdetek óta mellette volt és támogatta Á'ine-t minden döntésében, és majdnem olyan erős volt, mint maga Á'ine. Összeházasodtak, az idők alkonyán, és együtt uralkodtak.
–Erről én sem tudtam. –suttogott Harper maga elé bámulva.
–A ma élő Őrzők számára ez a tudás nem elérhető, már hosszú ideje. –felelte Langdon. Az arcát figyeltem, hogy hazudik-e, vagy ködösít, de továbbra is őszintének tűnt.
–Várjunk csak. –szólalt meg Blake. –Azt mondtad, hogy csak az ő apjuk B'lad. Ki a te apád? –Blake hangja türelmetlen volt és teli bizalmatlansággal.
Akkor belémhasított a felismerés. Égető, éles pengeként száguldott a tudatomban. A félelem jeges érintésébe beleborzongtam. Minden apró szőrszálam az égnek állt. Nem hittem el, hogy eddig nem jöttem rá, hogy közük van egymáshoz. Ki Langdon apja. Éreztem a párhuzamot, álmomban láttam. Ugyanaz a világokat elpusztítani képes, erőszakos erő sugárzott belőle, mint az apjából. Ugyanazt az elemi félelmet éreztem mindkettejük közelében.
–Caderyn. –suttogtam, megelőzve Langdon válaszát.