Egy hegycsúcs tetején ültem, egy kiálló sziklán, lábamat a végtelen semmibe lógatva. Velem szembe, valamivel fölöttem két árny lebegett, egy kék és egy sárga. Sárga a baloldalon, Kék a jobboldalamon foglalt helyet. Mindketten engem néztek. Arcuk akár az enyém, de test helyett csupán szellem szerű füstgomolyagból álltak. Kék izgatott szemekkel nézett rám. Szíve vadul kalapált, akár az enyém. A sárga szomorúan és lemondóan rázta a fejét. Ő már tudta amit a kék soha nem fog megérteni. Nem fog írni.
- Nem fog írni igaz? - néztem fel a sárga lélekre, aki nem más volt mint az eszem.
Lesütötte a szemét és a fejét ingatta.
- Nem, nem! - kapta fel a tekintetét rémülten Kék, a szívem. - Irni fog! biztos vagyok benne! Csak..kell még neki egy kis idő...
Sárgával szomorúan összenéztünk. Kék mindig is ilyen volt. Naív, megbocsájtó és reménnyel teli még akkor is ha teljes kilátástalanság uralkodott.
- Kék.. - kezdte Sárga és testvére vállára rakta a kezét - azt hiszem ideje lenne..
- Nem! NEM!! Nem adhatjuk fel! Mi lesz velünk nélküle?? Szeret minket! Tudom, hogy így van! Hiszen annyiszor mondta! Hinnetek kell neki! Kérlek.. még..csak még öt percet..
Kék zokogva térdre esett, mire nekem is egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Lehunytam a szemem, mire mindketten vissza szálltak belém oda, ahová tartoztak.
Vállamat néma zokogás rázta. Ha bennem vannak, sokkal erősebben érzem Kék érzéseit, és általában emiatt nehezebb meghallani Sárga szavait. De most tisztán hallom, a koponyámon belül vízhangzik. Nem fog írni. Elengedtem magam és a gerincemmel durván érkeztem a sziklára amin mostmár háttal feküdtem. Hagytam hogy átjárjon a fájdalom. Hagytam hogy Kék mindent bele adjon a gyászba. Már ő is tudja. Feladta a harcot. Könnyeim két oldalt folytak le az arcomon, a szívem pedig egyre gyorsabb és gyorsabb iramban dobogott. Mozdulatlanul tűrtem. Nem tehettem már semmit. Kék sikolyai egyre hangosabbak lettek bennem, amik végül egy hatalmas kiáltással szakadtak ki belőlem. Kék maradványaival együtt. Gépies mozdulattal felültem, és néztem ahogy Kék foszlányai lassan a mélybe zuhannak. Meghasadt.
- Egyedül maradtunk - suttogtam Sárgának, akinek esélyesem volt válaszolni, mert kezemmel eltaszítottam magam a szikla pereméről, és mindketten Kék után hulltunk a méllységbe.
Rémülten ültem fel az ágyban, vadul ziháltam és patakokban folyt rólam az izzadtság. A sötétben a telefonom után tapogatóztam. A felvillanó képernyő 4.53 percet mutatott. Dobogó szívvel vissza hanyatlottam a párnára. Nagyon rosszat álmodthattam, mert csak olyankor szoktam felriadni. Különös, hogy nem emlékszem rá. Hirtelen megborzongtam és fázni kezdtem, mire nyakig húztam a takarót. Ami tuladonképpen nem meglepő, ha azt vesszük hogy meztelenül fekszem egy földön heverő matracon, december közepén.
Háton fekve bámultam a plafont, gondolataimba merülve, majd lassan balra döntöttem a fejemet. Mellettem feküdt a világ leggyönyörűbb nője akit valaha láttam. Valamikor, régen egy párt alkottunk. De ennek már vagy fél éve vége. Most mégis itt fekszünk, egymás mellett, ruha nélkül. Ő békésen szuszogva alszik. Az arcát nézve merengek el azon, hogyan is jutottunk el ma este idáig.
El se akartam hinni hogy végre újra bulizni megyek. Egész este izgatottan készülődtem, és akkor még nem is sejtettem, hogy akivel összefutok, az nem más mint életem első párja. Volt párja, az exem. Aki számtalan módon tudtomra adta, hogy már nem kellek neki és azt is hogy sose kezdené újra velem.
Nem akartam hinni a szememnek, amikor a táncolók között megpillantottam Őt. Átfurakodtam az embereken és mellé álltam. A körülöttünk ugráló hatalmas tömeg egymáshoz préselt minket, amitől rögtön megéreztem a jellegzetes illatát, ami mindig körül vette, és mélyen beszippantottam.
- Rég láttalak! - üvöltöttem a fülébe, mivel a dübörgő zenétől máshogy aligha hallotta volna - Hiányoztál!
Pont elég alkohol volt bennem, hogy ne zavartassam magam és őszintén kimondjam az érzéseimet. Édes hangon felnevetett, amit oly régóta nem hallhattam.
- Te is hiányoztál nekem! - kiabálta vissza, de valamivel hallkabban az üvöltésnél, így szinte suttogásnak hatott. - Van kedved feljönni hozzám?
Fülig érő szájjal bólintottam, mire megragadta a csuklóm, és kivezetett a szórkozóhelyről. Dülöngélve megidultunk a bérelt lakása felé, ami alig volt pár sarokra, így hiába volt a hajnali csípős levegő, nem józanodtunk ki teljesen még akkor sem amikor nagy nehezen bedugta a kulcsot a zárba, és ahogy bezárult mögöttünk az ajtó, szorosan nekinyomott és az ajkamra tapadt.. Az időérzékem teljesen elvesztve, továbbra is bódult állapotban, hisz újra melegben voltunk, elkezdtem hátra fele tolni a kipakolatlan dobozok közöt a folyosón, majd rálöktem az üres szoba padlóján heverő matracra. Ahogy leérkeztünk a párnák közé, rögtön fordított a helyzetünkön, elkezdett vetkőztetni és végigcsókolt a testemen..
Könnyek gyűltek a szemembe. Megráztam a fejem és felültem. A kijelzőm fényénél megkerestem a ruháimat és kiosontam a szobából. A sötét előszobába percek alatt felöltöztem, és hangtalanul elhagytam a lakást. A könnyeim azonnal az arcomra fagytak a csípős hajnali utcára lépve. Futni kezdtem bár magam se tudom miért. Képtelen lettem volna az ablaka alatt álló buszmegállóban várakozni. Két-három utcával lejjebb kifulladva, a levegőt kapkodva megálltam. A ház falának támaszkodtam és a szúró oldalamra tapasztottam a kezem. A sarkon pont ekkor fordult be a reggeli villamos járat. Ismét futásnak eredtem, és az utolsó pillanatban ugrottam fel a járműre. A vagon kihalt volt, csak páran ültek bent, a radiátorok közelében. Leültem a leghátsó ülésre és összedörzsöltem a kipirosodott kezemet. A csípős téli szél nélkül kifejezetten melegnek éreztem a benti levegőt, amitől a könnyeim újra szabadon folytak végig a jegesre fagyott arcomon. Mélyen a szemembe húztam a kapucnimat. Nem mintha bárkit is érdekelt volna egy hajnali villamoson síró tinilány. Háromnegyed órával később leszálltam a házunk kapuja előtt és felvonszoltam magam a harmadikra. A telefonom lágy dallamára riadtam fel, miközben a kulcsot kerestem. Hatalmasat dobbant a szívem, kikaptam a telefont a zsebebmből. De csak a fél hetes ébresztőm szólalt meg. Hogy nem ismertem fel a hangját? Végre kirángattam a kabátom belső zsebéből a kulcscsomót, és beléptem a meleg lakásba. Két szobatársam még méllyen aludt. Csak fél nyolckor kell kelniük hogy beérjenek az első órára. Halkan a fürdőszobába mentem és forró vízzel letusoltam. Törölközőt csavarva magam köré szélltam ki a kádból, és a tükör elé álltam. A szám elé kellett kapnom a kezem, hogy ne kiáltsak fel a nyakamat borító kék-lila foltok láttán. Magamra terítettem a köntösöm és kisiettem a fürdőből. A szobámba érve villanykapcsolás nélkül kucorodtam fel a radiátor tetejére az ablak mellé és figyeltem az ébredező város fényeit, majd a telefonomért nyúltam. Hét óra. Most mar fel kellett kelnie hogy beérjen a munkába. Remegő kézzel nyitottam meg a telefonomon a chatfejét, ahova már hat hónapja nem írt egyikünk se semmit. A pötty a feje mellett a szemem láttára váltott zöldre. Most ébredt fel, olyankor mindig az az első hogy csekkolja a mobilját. Reszkető gyomorral vártam, hogy a feje mellett hullámozni kezdjen a három szürke pöttyöcske, és megérkezzen az üzenet, amiben utánam érdeklődik hogy mégis hol vagyok. Vagy hogy miért mentem el. Vagy hogy milyen jól érezte magát. Vagy hogy kezdjük újra.
De semmi ilyesmi nem történt. Valamikor meghallottam az egyik szobatársam hangját, mire kikiabáltam, hogy rosszul vagyok, ma nem megyek be. Fogalmam se volt az idő múlásáról. Nem éreztem éhséget, vagy szomjúságot sem egyébb szükségletet. Még a másnaposságot se éreztem, csak szugeráltam az üzenetet. Pontosabban az üzenet helyét. Ami nem érkezett meg.
Ajtó csapódásra riadtam fel. A kijelző este nyolc órát mutatott. Az ablakon kinézve megállapítottam hogy már besötétedett és szállingózik a hó. Gépies mozdulatokkal az ágyamhoz léptem és leültem a szélére.
- Nem fog írni igaz? - suttogtam magam elé és hátra vetettem magam az ágyon. Iszonyú fájdalom söpört végig a testemen, talán még a szakításkor érzett fájdalomnál is erősebb.
- Nem fog írni.. - suttogtam és lehunytam a szemem...
