Szabadesés

Öt

Van ez a poén, hogy a házasság megoldást jelent egy csomó olyan problémára, ami a házasság nélkül nem is létezne. Tomnak most én voltam a házasság.

Aznap a medence mellett sikerült őt újraéleszteni, aztán bevitték a kórházba, az élet pedig visszatért a megszokott kerékvágásba: a tanárok tanítottak, a diákok tanultak, számomra viszont olyanná vált, amilyenné sosem akartam volna, hogy váljon.

A rákövetkező napokban teljesen ismeretlen, random diákok mosolyogtak rám a folyosón, miközben feltartották a hüvelykujjukat. Néha meg vállon veregettek, vagy csak a kezembe nyomtak egy kólát.

Mr. Johnson direkt felfelé kerekítette a jegyemet, amikor a világ legszánalmasabb feleletét produkáltam irodalomból.

Egy srác az évfolyamról mindenáron el akarta cserélni a folyosói szekrényét az enyémre, mert nekem egy oszlop melletti jutott, és emiatt öt, azaz öt teljes centivel keskenyebb volt, mint a többi.

Hogy minél kevesebbet kelljen találkoznom az emberekkel, a szüneteket a mosdóba zárkózva töltöttem.

Úgy éreztem, olyasmi miatt ünnepelnek, amire nem szolgáltam rá. Sőt, az egész bajt én kevertem, úgyhogy végképp nem érdemlek ünneplést. A helyzet kínos és roppant kellemetlen volt, de ami a leggázabb, hogy a „szerénységem" miatt csak még jobban szerettek.

Egyedül Dorothynak tűnt föl, hogy a viselkedésem mintha nem az lenne, aminek látszik. A héten egész jól összehaverkodtunk, trécseltünk a szünetekben, de akkor még csak gyanakodva méregetett, pénteken tanítás végén azonban puhatolózni kezdett.

– Látom, nem csíped ezt a nagy ünneplést – jegyezte meg mosolyogva, amikor már a folyosón tartottunk a kijárat felé, és épp igyekeztem nem meglátni egy sokadik feltartott hüvelykujjat.

– Nem szeretek ennyire a középpontban lenni – mormogtam.

– Pedig számtalan előnye van. Például kapsz kólát – vigyorgott. Neki adtam oda, amit korábban a kezembe nyomtak.

– Á, szóval csak ezért barátkozol velem – néztem rá felháborodást mímelve.

– Most lebuktam – nevetett. – Egyébként minden rendben? – kérdezte megkomolyodva. – Letörtnek látszol.

Egy igazi tyúkanyó volt, akiben – meglátva bennem valamit –, felébredhetett az anyai ösztön, és máris a szárnyai alá vett. Ez kicsit zavarba hozott, ugyanakkor meg valahol jólesett.

– Én csak... Tom...

Dorothy kedvességének hatására a szavak szerettek volna utat törni maguknak, de mégsem sikerült nekik: a torkom összeszorult.

– Aggódsz miatta?

Egy darabig hallgattam, vívódva magammal, aztán kibukott belőlem a válasz.

– Nem adtam neki esélyt. Épp az uszodában beszéltük ezt meg. Talán ha adtam volna...

Nem tudtam tovább folytatni, de már ennyitől is megkönnyebbülés töltött el, és szinte vártam a jól megérdemelt letolást.

Dorothy megállt, megtorpanásra késztetve a mögöttünk jövőket, akik aztán bosszankodva kerültek ki minket.

– Próbáltam, de nem ment, egyszerűen nem – magyarázkodtam.

Azt, hogy miért döntöttem végül így, inkább elhallgattam. Nevetségesnek éreztem magamat, amiért úgy begurultam, amikor megláttam Tomot kiszállni annak a szőke gyereknek a terepjárójából.

– Hülye vagy – csóválta meg a fejét, és tovább indult.

– Igen, tudom, és sajnálom. De akkor sem voltam képes...