Szabadesés

Huszonhat

Tom meghalt. És aztán feltámadt. Végtére is mire való az orvostudomány, ha a segítségével nem köphetjük néha szembe a sorsot? Vagy nem mutathatunk be neki, ahogy Tom fogalmazott. Az ütés és az esés következtében lett jó pár sérülése, de a mentő még időben érkezett, hogy újraélesszék, majd az orvosok megműtötték.

Akármi is történt, és akármit is próbált bemagyarázni nekem a balesetekor, továbbra sem tudtam elhinni, hogy tényleg létezett volna az a bizonyos átok. Véleményem szerint csak a véletlenek szerencsétlen összjátéka adta ki azt a mintázatot, amit ő egy természetfeletti erő beavatkozásának értelmezett. Ugyan ki átkozta volna meg és miért? A racionális énem csak legyintett. Végül is mindegy volt, mit hisz, csak az számított, hogy szembeszállt a legnagyobb félelmével, harcolt vele, és győzött. Még ha mindez egyetlen másodperc alatt történt is. Büszke voltam rá.

Gabriel szintén megúszta, a golyó csak súrolta a tüdejét, és a csuklója sem tört el, mindössze megzúzódott. Ám amikor meglátogattam a kórházban, igen lehangolt volt. Azt mondta, elgondolkodott a dolgokon, és arra jutott, hogy a sérülései biztosan a sors büntetése, amiért prostituálttá tette Tomot. Már ő is rákezdte ezt az ezoterikus baromságot. Úgy látszik, a komolyabb balesetek meg hasonlók egyes embereket bűnbánatra és mindenféle misztikus összefüggések keresésére sarkallnak. Megmondtam neki, hogy ha létezne is ekkora kozmikus méretű erő, ami képes lenne mindezt véghezvinni, akkor sem valószínű, hogy pont azt lesné, milyen kicsinyes dolgokat követnek el egymás ellen ezek az ostoba kis emberek a Föld nevű bolygón. Szerintem az a legsanszosabb, hogy nincs semmiféle karmikus büntetésvégrehajtás, mindenki maga felel a saját hülyeségeiért, és csak a lelkiismeretünk dolga, hogy ne tegyük pokollá a létezést egymás számára. Ezen valamelyest megnyugodott, ugyanakkor én is, amiért egy kicsit magába szállt, és feltámadt benne a lelkiismeret.

Egy másmilyen jellegű igazságszolgáltatás azonban nagyon is érdeklődött az események iránt. Óriási meglepetést és felhördülést okozott, amikor kiderültek Carter szemétségei. Minden mocskos kis dolga napvilágra került, amit csak elkövetett. De ehhez az is kellett, hogy az egész eseménysort a bányától az autós gázolásig diktafonra vegyem. A bíróság elfogadta a hangfelvétel bizonyítékként való felhasználását, így Carter karrierje hullócsillag üzemmódra váltott, mielőtt még egyáltalán felívelhetett volna.

Egy héttel a baleset után egy hátizsáknyi cuccal mentem a kórházba – úgy tűnt, Hammerfallsban a kórházba járkálás már lassan hozzátartozik az életformámhoz, a recepciós nő is régi ismerősként üdvözölt, amikor elhaladtam mellette –, a Tom ott tartózkodásához szükséges holmikat hoztam be, amiket telefonon rendelt tőlem. Most először látogathattam meg a balesete óta, addig csak Sarah mehetett be hozzá. Egy földszinti kórterembe helyezték át az intenzívről, oda igyekeztem.

Az ajtó elé érve bekopogtam. Az érzés nem volt valami kellemes, pedig az égéseim már gyógyultak. Egy halk „szabad" hallatszott ki. Amikor kinyitottam az ajtót és beléptem, Tom ott feküdt egy ágyon, mindenféle csövek lógtak ki belőle, és Holly ült mellette. A lány már rendbe jött, de a megszokott elegáns ruhák helyett egyszerű farmert és pulóvert viselt. Amikor meglátott, azonnal felállt. Behajtottam magam mögött az ajtót, és közelebb mentem.

– Sziasztok – köszöntem halkan, mire ők is köszöntek, de több hang nem jött ki egyikünk torkán sem. Mégis mit lehet egy ilyen szituációban mondani? Tudtam, hogy beszélgettek, mielőtt megérkeztem, méghozzá nyilván a történtekről. Meg Hollyról és Carterről, és erről az egész ostoba, lehetetlen helyzetről, amibe mindannyian keveredtünk.

Tom mindent elmondhatott – ő nem szokott titkolózni, nem úgy, mint én –, mert Holly kisugárzása megváltozott. Már nem tűnt gyanakvónak és elzárkózónak. A tekintete megértést és sajnálatot tükrözött. Hozzám lépett, a kötéseimre pillantott, és a kezét egy tétova, ügyetlen mozdulattal a karomra tette. Szólásra nyitotta a száját, de aztán becsukta. Úgy nézett rám, mintha inkább várt volna valamit. Bólintottam, jelezve, hogy minden rendben van, mire elengedte a karomat, és egy megkönnyebbült sóhajjal kiment.