Szabadesés

Hat

A szűk előtérben csak párat léptünk, és már ott is voltunk a szobájában. Az apró helyiségben alig állt pár bútor. Tom talán nem számított rá, hogy bejövök majd ide, talán igen, csak leszarta, mindenesetre a földet gazdagon borította koszos zokni, chipses zacskó meg széthajigált tanszer, a falakon valaha jobb napokat látott, szakadt poszterek lógtak, az ágy bevetetlen volt, a széken és az asztalon pedig kifordított ruhák díszelegtek halmokban.

A főzés eltitkolásából kiindulva még az is el tudtam képzelni, hogy egyáltalán nem ilyen trágyadombon szokott élni, csak direkt csinált most kuplerájt, hogy ne érezzem annyira megtisztelve magam.

Félrerúgott pár zoknit, hogy utat vágjon az íróasztalig, amiről leemelve egy alsógatyát, feltárt egy özönvíz előtti laptopot. Martin kínosan rendben tartott lakása után ez a hely egészen otthonosnak és barátságosnak hatott. Vagy éppen valóságosnak, mert abból, ami Martinhoz fűződött, számomra már valahogy semmi sem érződött annak. Vicces volt, hogy sokáig az tűnt egyedüli valóságnak, amit New Yorkban éltem át, vele, most pedig mindaz csak egy rossz álomnak érződött. Addig észre sem vettem, mennyire vágytam a hétköznapi, egyszerű valóságokra.

Igyekeztem minél kevesebbet nézelődni, mert úgy éreztem, mintha Tom személyes terébe pofátlankodnék be.

Bezártam az ajtót, és noha tudtam, hogy Sarah tőlünk csak pár méterre mosogat, hirtelen megint feszélyezni kezdett a tény, hogy kettesben vagyok Tommal, pont úgy, mint néhány hete, a legutolsó nyári találkozásunkkor.

– Csinos kis szoba. És igazán művészi a tárgyak elrendezése a padlón – jegyeztem meg gúnyosan, hogy oldjam a saját feszültségemet.

– A zseni átlát a káoszon – válaszolta Tom éneklő hangon, miközben bekapcsolta a laptopot.

– Már csak egy zseni kéne hozzá.

Tom vetett felém egy lapos pillantást és böfögött egy hatalmasat, aztán elvigyorodott.

– Milyen filmeket szeretsz? – kérdezte.

– Sci-fit. Te?

– Én főleg thrillert.

– Én is bírom a thrillereket.

– Akkor nézzünk mondjuk, sci-fibe oltott thrillert? Például a Prometheust?

– Jöhet – vontam vállat nagylelkűen. – De csak a kettő, az egyet már láttam.

Miután beizzította a filmet, az ágyra huppant, a háttámlának döntötte a párnát, aztán megpaskolva maga mellett a takarót engem is hellyel kínált.

Amikor bemásztam mellé, és elhelyezkedtem, olyan közel ültünk egymáshoz a keskeny, egyszemélyes ágyon, hogy szinte éreztem a testéből áradó meleget, és idegesítő módon felgyorsult a szívverésem. Elfojtottam magamban a mindenféle oda nem illő asszociációimat, és szigorúan a kezdődő filmre koncentráltam.

Kisvártatva kapirgálás hallatszott az ajtón, mire Tom felkelt és kinyitotta. Alice robbant be rajta, és egyből felugrott az ágyra, aztán olyan lelkesen nézett egyszer Tomra, egyszer rám, mintha csak azt kérdezte volna: „Ugye, nem akartatok kihagyni valamiből?" Tom visszaült, Alice pedig először az ölébe telepedett, aztán közénk, majd nálam kötött ki, és valósággal megtisztelve éreztem magam, amiért hagyta magát megvakargatni.

Először a lihegése nyomta el a film hangját, aztán a horkolása.

– Fáradt – jegyezte meg Tom, amikor halkan felnevettem egy horkantása után. – Napokig engem pesztrált.

Meglepetten fordultam felé, és most egészen közelről láthattam a valószínűtlenül világos kék szemét. Tényleg olyan volt, mint a hüllőknek, de nem volt vészes. Ha nem hülyéztem volna le magam érte, még azt is gondoltam volna, hogy jól néz ki vele. Különleges, vagy mit tudom én.