Szabadesés

Huszonnyolc

Tom állapota apránként javult. Amikor legközelebb meglátogattam, hogy bevigyek neki pár holmit, és megérkeztem a kórterméhez, Holly épp akkor lépett ki az ajtón.

– Szia – köszönt egy félszeg mosollyal.

– Szia.

– Hogy van a kezed? – kérdezte.

– Javul.

– Az jó – bólogatott.

– És te?

– Én is megvagyok.

– Ennek örülök.

Kínos volt a feszengés és ez a totálisan semmitmondó párbeszéd, de legalább már kommunikáltunk. Kíváncsi voltam, hogy mit akar, mert rá volt írva, hogy akar valamit.

– Öm... gondolom, Tomhoz jöttél, de... tudnánk most beszélni egy kicsit? – kérdezte. Úgy meglepődtem, hogy nem is tudtam azonnal felelni. – Sajnálom, hogy elzavartalak, amikor meglátogattál. Ha nincs kedved hozzá, megértem.

Sóhajtottam egyet.

– Semmi gond. Beszéljünk.

Leültünk a fal mellé állított műanyag székekre. Amelyikre Holly ült, hangosan megnyikordult. Ő szemlátomást nem vett róla tudomást, egy darabig csak némán meredt a fekete-fehér kockás kőpadlóra.

– Bánom, hogy nem hittem neked – szólalt meg rekedten. – És hogy nem hallgattalak meg.

– Nem hibáztatlak. Bárki más ugyanezt tette volna a helyedben. Az ember hajlamosabb annak hinni, akit ismer.

– Az ember azt hiszi, ismer valakit, aztán kiderül, hogy mégsem.

– Carter is pont ezt mondta.

Holly felém fordult. Már jobban nézett ki: besütötte a haját, és az arca is kisimultabb volt.

– Kérlek, mondj el mindent. Tudni szeretnék mindenről, amit Carter művelt. Tisztán akarom őt látni, akkor is, ha fáj.

– Tomot nem kérdezted erről? – kérdeztem egérutat keresve.

– Ő is megosztott dolgokat, de azt mondta, van, amit jobb, ha te mesélsz el.

Leeresztettem a vállamat. Ha Tom küldte hozzám, akkor nem volt menekvés.

– Ha tényleg ezt akarod...

– Igen – bólintott. – Szükségem van erre. Olyan ez, mint egy műtét: átmenetileg borzalmas, de aztán jobb lesz. – A végére egészen elvékonyodott a hangja, mintha maga sem egészen hinne a dologban, de hinni akarna.

– Jól van, elmondom. Az egész lavinát az indította el, amikor Tom beszólt neki egy órán, hogy hülyeség ragaszkodnia az anyja leveléhez. Tom nem szemétségből mondta ezt, csak a saját traumája beszélt belőle.

– Emlékszem erre. De a végén kibékültek, nem?

– Látszólag. Valójában viszont... Amikor Carter egyszer rajtakapott minket a mosdóban egy egyértelmű helyzetben, és rájött, hogy melegek vagyunk, megzsarolt.

– Istenem. Mit akart?

– Nos... – hallgattam el. Azon gondolkodtam, hogy a fenébe fogalmazzam meg a dolgot.

– Ki vele!

– Azt akarta, hogy feküdjek le vele, különben szétkürtöli, amit látott – böktem ki. – Persze elküldtük a francba.

– Hogy micsoda? – nézett nagyot. – Ez tényleg így történt? Én azt hittem, csak azért mondtad...

– Hogy visszavágjak neki valamivel?