Szabadesés

Tizenkilenc

– Mindig is azt gondoltam, hogy majd elveszel egy kedves lányt, és nagy családod lesz.

A nagyival kettesben ültünk a vacsoránk fölött a kis retró konyhában, miközben a rádióból a Fight the Power szólt halkan a Public Enemytől. A szigeteletlen ablakokon befütyült a hideg, és a kajám egykettőre kihűlt, nem ingerelt evésre. Nem mintha annyira éhes lettem volna, a gyomrom egy merő görcs volt.

– Sajnálom, hogy csalódást okoztam.

Mint rájöttem, Hammerfallsnak van egy olyan természetfeletti tulajdonsága, hogy területén a hírek nagyobb sebességgel terjednek, mint a fény. És minél szaftosabbak a pletykák, annál gyorsabbak. Még mielőtt hazaértem a suliból, a nagyi már tudott a fényképekről: a barátnőjétől hallotta, aki az unokájától tudta meg, akinek pedig egy haverja mesélt el mindent fényképestől, Tomos beszólásostól, mindenestől. A nagyinak nem így kellett volna tudomására jutnia a dolognak.

– Kyle, kisfiam, sosem mondtam ilyet, hogy csalódást okoztál. A gyerekek és unokák nem azért vannak, hogy a mi álmainkat valóra váltsák, hanem hogy a sajátjaikat.

Ez valamelyest megnyugtatott, de sokkal jobban nem éreztem tőle magamat.

– Nem lesznek dédunokáid. Nem viszem tovább a család nevét.

– Ha le kell mondanom a dédunokákról a boldogságodért, akkor lemondok, kisfiam – nézett rám komolyan.

– Az egész város erről beszél: hogy az unokád egy "olyan" fiú. Abnormális. Selejt.

– Kyle, ne beszélj így!

– Téged is ki fognak közösíteni, de minimum sajnálnak majd, amiért egy ilyen félresikerült unokád van. Örülhetsz, ha nem dekorálják ki a házadat.

És ez csak abban a percben merült fel bennem, holott hamarabb is gondolhattam volna rá. Például amikor Tom azzal jött, hogy nem érdekli, ha pletykálni kezd rólunk a város én meg azt mondtam rá, hogy engem sem hat meg különösebben. Az, hogy a nagyi hogyan éli majd ezt meg, eszembe sem jutott. Ki tudtam volna tépni a hajamat.

– Nem kell ilyen sötéten látni a dolgokat, és nem hiszem, hogy ebben a városban ettől kellene tartani – rázta a fejét.

– Ugyan már, mindenütt vannak meleggyűlölők, pont itt ne lennének?

– Megbirkózunk velük. Mindennel meg lehet birkózni, ha akarja az ember.

– Csak a bajt hoztam rád azzal, hogy ide jöttem. Ha lenne hová, most haza mennék.

– El akarnál menekülni a probléma elől?

– Nem! – néztem rá hitetlenkedve. – Csak megkímélnélek ettől a helyzettől! – Felálltam, és a tányért megragadva kiszórtam a kajám maradékát a kukába.

– Egy család vagyunk, együtt veszünk részt benne. És ne félts engem, nagyanyád strapabíró öreglány! – kiáltotta utánam, amikor kimentem a konyhából.

Úgy éreztem, a nagyi túlságosan optimista. Nem tudja, hogy valójában mennyire rossz a helyzet. Nekem azonban nem voltak illúzióim, hallottam egyet s mást New Yorkban arról, hogy egyes homofób csoportok mit műveltek pár meleggel, akik rosszkor voltak rossz helyen. Vagy épp azért voltak rosszkor rossz helyen, mert ők odacsalták őket. És ez a dolog már visszavonhatatlan: ha ilyesmi napvilágra kerül, az örökre ráég az emberre, mint egy billog, és nem vonatkozik rá a "minden csoda három napig tart" aranyszabály. Ebből nem gyógyulok ki, nem fogják egy idő után elfelejteni, és a nagyit élete végéig is ezzel szekálhatják majd. Abban reménykedtem, hogy ha az érettségi után elhúzok onnan, talán mégiscsak mérséklődik majd a szekatúra, és megkímélik őt a továbbiakban.