Szabadesés

Huszonkettő

A szilvesztert Tommal töltöttem az utcán csavarogva. Néztük, ahogy a merészebb egyének petárdákat és csillagszórókat dobálnak, mi meg közben hóval dobáltuk egymást, vodkát ittunk, hogy ne fagyjunk meg, és amikor az óra tizenkettőt ütött, felbontottunk egy pezsgőt, és azt is benyakaltuk. Amikor már nagyon fáztunk, belopóztunk hozzánk, a horkolás alapján megbizonyosodtunk, hogy a nagyi már alszik, és halkan szexeltünk egyet. Ez az egész már túlmutatott egy szimpla szexkapcsolaton: teljesen úgy festett, mintha járnánk. Mintha Tom végül nagy nehezen megengedte volna magának, hogy elismerje a nyilvánvalót. Egy egészen kicsit örülni kezdtem. Aztán reggel, mire másnaposan felébredtem, eltűnt.

Eljött az újév, megfakult a fényes ünnepi hangulat, és a közelgő suli gondolata újabb görcsöt növesztett a zabálástól meg piálástól megcsömörlött gyomromban. Nem dobott fel az, hogy hamarosan megint látnom kell Cartert és onnantól egy fél évig szinte minden nap, de megpróbáltam elhitetni magammal, hogy a vakáció úgyis elterelte a figyelmet a Tommal és velem kapcsolatos balhékról, és most már mindenki a saját dolgára fog koncentrálni. Az osztályomnak különben is az érettségire kell készülnie, ez éppen elég meló lesz, emellett kinek marad energiája más hülyeségére is figyelni? Mire az első nap beléptem a suli kapuján, már egészen sikerült megnyugtatnom magamat, hogy minden rendben lesz.

A folyosón egy kisebb lánycsapat mellé érve akaratlanul is felfigyeltem rá, hogy egyforma, színes kitűzőt viselnek. Valami írás is volt rajta. Igyekeztem feltűnésmentesen lelassítani, és megnézni a hozzám legközelebb álló lányon lévőt. Az virított rajta piros betűkkel, hogy "Én is voltam már H. C."

– Valami nem tetszik? – kérdezte a lány, mire a többiek is felém fordultak.

– Dehogyis, én csak a kitűződet néztem.

– Néhány végzős lány összefogott, és csináltatott ilyeneket. Bárki kap tőlük, akit bántottak már a külseje miatt: aki már volt hülyék céltáblája, azaz járt Holly Christensen cipőjében. Így fejezzük ki a vele való együttérzésünket. És hogy nem hagyjuk magunkat sárba taposni – húzta ki magát.

A megszólalását helyeslő moraj követte.

– Jó ötlet – bólogattam, és tovább mentem.

– Nem elég, hogy buzi, még kétszínű is – hallottam egy másik lány mormogását a hátam mögött.

Kábé annyira tehettem a buziságomról, mint Holly a betegsége miatti elhízásáról, de ez úgy tűnik, elkerülte az együttérző figyelmüket. Nem reagáltam. Felesleges lett volna, a magyarázkodás semmit sem ért volna, de magyarázkodásban egyébként sem voltam jó. Rezignáltan állapítottam meg, milyen könnyen degradálódhat valaki mindenki kedvencéből közellenséggé.

Amikor a tekintetem a nagy faliújság felé fordult, egyszeriben déjà vu érzésem kerekedett. Megint egy kisebb tömeg tolongott előtte, mintha valami szenzációs dolog lett volna kiragasztva. Abban reménykedtem, hogy csak egy érdekes hirdetmény van ott egy versenyről, előadásról, vagy ilyesmi, de a fura röhögések túlságosan gyanúsak voltak. Én is odaléptem. A fejek közt megpróbáltam kisasolni, mit nézhetnek, és amikor valaki arrébb lépett, megláttam.

Egy fotó díszelgett ott csálén, ami első ránézésre Dorothyt és Wilson edzőt ábrázolta hiányos öltözetben, félreérthetetlen testhelyzetben. Csak második ránézésre vált egyértelművé, hogy ez egy igen gyenge minőségben összephotoshopolt kép valami pornófilmből, meg Dorothy és a tanár arcáról. A szemöldököm a magasba szaladt. Ki a fene csinálna ilyen képet róluk, és miért? Mi baja lehet bárkinek pont velük? Valami halvány kellemetlen érzésem támadt arról, hogy ez talán megint velem kapcsolatos, de még nem tudtam megfejteni a konkrét összefüggést.