Szabadesés

Huszonegy

Eljött a karácsony, és a szenteste csendesen telt. A nagyival megettük a Solóból rendelt ünnepi vacsorát – töltött pulykamellet rizottóval, cézár salátával és sajttortával –, de meg sem közelítette Tom konyhaművészetét. Furcsa érzés volt azt a kaját enni, amit Carterék állítottak elő, de azzal nyugtattam magamat, hogy biztosan nem apa és fia állnak a tűzhely mellett, hanem alkalmazottak, akikkel pedig semmi bajom, azon kívül az sem vonzott annyira, hogy ünnepi menü gyanánt rántottát vagy melegszendvicset egyek, amik a nagyival közös repertoárunkat képezték. Vacsora után a nagy piros zoknikba tettük az egymásnak szánt ajándékokat, majd addig néztük a gagyi karácsonyi műsorokat, míg ő el nem aludt a fotelban ülve. Akkor aztán kikapcsoltam a tévét, és én is elmentem aludni.

Anyától jött egy kisebb összegről szóló pénzutalvány – valószínűsítettem, hogy nem akart gyanút kelteni a nagyiban azzal, hogy semmit sem küld. A pénz éppen elég volt a sulival kapcsolatos költségeimre.

Tommal úgy gondoltuk, rendesen megünnepeljük a karácsonyt, és nem hagyjuk, hogy a körülmények eluralkodjanak a hangulatunkon. Egy kis időre kizárjuk a külvilágot, és csak azért is jól fogjuk érezni magunkat. A nagyival megbeszéltük, hogy karácsony másnapján átmegy a barátnőjéhez átadni az ajándékait, és egyben ott alvós lány bulit csapni lakomával, filmnézéssel meg mindennel, és megengedte, hogy Tom is átjöhessen itt aludni. Reggel kicsípve és két nagy szatyorral felcuccolva lépett az ajtóhoz, épp, amikor csengettek.

– Ez biztosan Tom lesz! – mondta, és még izgatottabbnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. Amióta megtudta, hogy Tommal „együtt vagyunk", nem lehetett levakarni az arcáról a kaján mosolyt. – Kinyitnád az ajtót? Nekem tele a kezem.

– Persze.

Amikor kinyitottam, Tom állt ott jólfésülten, szerényen mosolyogva, hátizsákkal a vállán, kezében díszes csomagolású dobozzal. Koponya mintás dzsekijét is lecserélte egy sima sötétkék kabátra. Felháborítóan jól nézett ki még így, jófiúnak előadva is.

– Szia – röhögtem végignézve rajta, de nem tettem megjegyzést, úgyis tudta, min röhögök.

– Szia, Kyle. Jó reggelt, Mrs. Henderson – köszönt udvariasan, és még a hangja is jólfésült volt.

– Isten hozott, Thomas, kerülj beljebb! – mondta a nagyi, mire Tom belépett.

– Boldog karácsonyt, Mrs. Henderson, ezt a kis ajándékot önnek hoztam – adta át a dobozt.

– Jaj, de kedves vagy, hogy gondoltál rám! – vette el a nagyi két nagy cuppanós puszi kíséretében, miután letette a szatyrait, és azzal a lendülettel ki is bontotta. – Egy óriási adag a világ legfinomabb mentolos csokoládéjából! Nagyon szépen köszönöm, ezt még ma el is pusztítjuk Margóval.

– Hogy milyen csoki? – fintorogtam.

– Ez nagymamád kedvence – közölte Tom ártatlan hangon. – Nem is tudtad?

– Bizony ám, sokszor eszegettünk ilyen csokit Thomasszal, amikor te még nem voltál itt. – Furcsa érzés volt, hogy Tom több mindent tud a nagyimról, mint én, a tulajdon unokája. – De én már akkor sejtettem. Igen, tudtam, hogy ti ketten előbb utóbb össze fogtok melegedni. – Tom arca elvörösödött a visszafojtott röhögéstől a kétértelmű kifejezés hallatán. – Mindig is éreztem, hogy nektek egymás mellett a helyetek. Úgy összeilletek, mint egy gerlepár, mintha az isten is egymásnak teremtett volna titeket. Biztos vagyok benne, hogy az adta meg nektek a kezdő lökést, amikor a nyáron elküldtelek titeket a tóhoz fürödni. Vajon jól gondolom?

– Tökéletesen, Mrs. Henderson – felelte Tom készségesen.

– Míg el nem felejtem, Kyle majd odaadja az ajándékomat, a szobájába vittem, mert nem tudtam, mikor érkezel.