Szabadesés

Tizenhat

– Mikor és hol? – szólt bele Tom lelkesen.

– Fél óra múlva a tónál.

– Mi?

Mivel az eddigi találkozásaink kizárólag a szexre korlátozódtak, a megbeszélések is nagyjából annyiról szóltak, hogy kinél és mennyi idő múlva, így jogosan furcsállta Tom a helyszínválasztást.

– Hozz magaddal korit – feleltem.

– Minek?

– Hogy korizhassunk. Remélem, tudsz.

– Persze, hogy tudok. De minek akarnánk korizni? – A hangja gyanakvóvá vált.

– Mert már unom, hogy a találkozásaink totál egysíkúak. Mármint oké, egyszer ilyen, egyszer olyan pózban csináljuk, de mégiscsak ugyanaz történik mindig, és semmi más. Arra gondoltam, hogy kéne egy kis változatosság.

– Milyen változatosság? – Már nem tűnt feldobottnak, inkább csalódottság érződött rajta, mintha azt hinné, hogy már nem elég nekem. Mekkorát tévedett. – A jégen akarod csinálni?

– Nem! Csak olyasmit szeretnék, ami előjátékként szolgálhat – mondtam sokat ígérő hangon.

– Ó – lehelte Tom. – Valami korcsolyafétised van? – nevetett.

– Még az is lehet.

– Hát, jó. Ha ez kell, hát legyen – egyezett bele nagylelkűen, de tudtam, hogy alig várja a találkozást, mert nehezen tudta leplezni a hangjában az izgatottságot.

– Akkor tizenegykor a szokott helyen.

– Rendben.

Az volt a tervem, hogy olyasmit csináljunk, amit egy pár szokott csinálni: ami egyszerű, hétköznapi örömöket csempész egy kapcsolatba. Nagy kaliberű események úgyis ritkán történnek, a szolidabb történések sormintája ad ki egy kapcsolatot. Tom még sosem járt senkivel, ezért úgy okoskodtam, hogy ha belekóstolna egy kicsit ezekbe az örömökbe, az talán arra fogja majd ösztönözni, hogy maga is módot keressen az átok legyőzésére. Mert most egyelőre csak tengődött: nem harcolt ellene, csak megadóan a lábai elé omlott, és a szabályai szerint élt. De a kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében muszáj volt megideologizálnom a dolgot, és ez az előjáték-magyarázat tűnt a legjobb ötletnek.

Amikor megérkeztem a hóborította tópartra, Tom már ott várt. Azon a helyen ácsorgott, ahol a nyáron letanyáztunk. Nyakában a fűzőjénél összekötött korcsolyái lógtak, az arcát pirosra csípte a tél hideg szele. Csókolnivaló volt.

– Szia – köszönt, ahogy oda értem.

– Szia. Sapkád nincs? – néztem a fejére. – Tök hideg van. – Igazából olyan jeges szelek fújtak, hogy az én fejem biztosan szétfagyott volna, és már az ő füle is vöröslött.

– Lelapítaná a frizurámat – felelte éneklő hangon.

– Az komoly veszteség lenne – bólogattam, mire mosolyogva meglökte a karomat.

Nem voltak sokan a tónál, és főleg csak fiatalok: néhány párocska, meg lányok nevetgélő csoportjai a suliból. A parton összeeszkábált fapadokra leülve felvettük a korijainkat, és a havas füvön lépkedve párat kikacsáztunk a jégre, ami a nagy hidegben biztonságos vastagságúra fagyott, és vakítóan fehéren terült el a messzeségben, ahogy szikrázott a felszíne a délelőtti napsütésben. Magabiztosan léptem rá, és egyből piruetteztem is egyet: New Yorkban sokat jártam korizni. Tom viszont csak óvatoskodott.

– Mintha azt mondtad volna, hogy tudsz – néztem az erősen koncentráló arckifejezését, amikor ellökte magát, és próbált talpon maradni.

– Igenis tudok – felelte harciasan. – Csak nem olyan bombasztikusan, mint egyesek. Az elindulás megy, haladni is tudok, csak a megállással vannak még gondjaim. De ne aggódj, megoldom.