Szabadesés

Huszonnégy

Futás közben az villant át az agyamon, hogy Carter valószínűleg nem egyedül csinálja ezt az egész balhét, hanem nyilván benne vannak a haverjai is. Én pedig nem vagyok szuperhős. Megálltam, és előkaptam a telefonomat. Végtére is csak a zsarukat nem volt szabad hívnom, Carter azt nem mondta, hogy másnak sem szólhatok. De kit hívjak fel? A hajamba túrtam. Egy pillanatnyi töprengés után tárcsáztam annak a számát, akiről úgy éreztem, nem fog cserben hagyni, sem pedig árulkodni, mert szintén fontos neki Tom. Amíg Tom be nem dobta a karkötőt a tóba, folyamatosan féltékenykedtem, és egyszer, amikor nem figyelt, lenyúltam a telefonját, és kiírtam magamnak a számot. Úgy gondoltam, jobb, ha meg van, sosem lehet tudni, mikor hozza úgy a szükség, hogy be kell olvasnom az illetőnek. Erre most a segítségét kérem.

– Tessék, Gabriel Rivest – szólt bele jó pár kicsengést követően.

– De jó, hogy felvetted! – ziháltam. – Kyle Handerson vagyok. Segítened kell. Tomot elrabolták!

– Hogy mi történt? – döbbent meg Gabriel. – Honnan tudod, hogy elrabolták?

– Épp most beszéltem az elrablójával.

– Mégis ki az? És miért tette?

– Az egyik osztálytársunk. Egy igazi pszichopata, Alice-t is megölte.

– Alice-t? Egek... Lehet tudni, hova vitte Tomot?

– A bányához. Én is oda tartok. Segíts valahogy, kérlek!

– Én épp egy másik városban vagyok...

– Jaj, ne...

– De most rögtön indulok. A fenébe, és le fogok merülni. Sietek! – mondta még, aztán megszakadt a vonal. Reméltem, hogy tényleg eljön, és tud majd tenni valamit.

Tovább futottam, de amikor Tomék háza mellett haladtam el, és a tekintetem a falhoz támasztott rozsdás biciklire tévedt, megtorpantam. Ha ezzel mennék, hamarabb odaérnék. Hacsak szét nem esik alattam. Akárhogy is, meg kellett próbálnom.

A bicaj nyikorgott, de meglepően jól működött, teljes erőből tekerve csak pár percbe telt odaérnem vele a bányához. Menet közben nem gondolkodtam, csak az lebegett a szemem előtt, hogy Tomot épségben viszont lássam. Semmi más nem számított.

A tüdőm szúrt, és az izmaim égtek, amikor megérkeztem a bekötőutat lezáró sorompóhoz, ami előtt ott állt egy kocsi. A Carteré. Viszont senkit sem láttam benne, és a közelben sem. A tenyeremet a hideg fémre támasztva átugrottam a sorompón, és az utat követve beszaladtam az erdős részbe, ahol a bánya bejárata bújt meg. Nemsokára mozgásra lettem figyelmes a fák közt. Hárman álltak egy földön elterülő hosszú halom mellett. A gyomrom diónyivá szűkült, amikor közelebb értem, és ki tudtam venni, mi az: Tom feküdt ott mozdulatlanul, fején egy zsákkal.

– Mit műveltél vele, te mocskos rohadék? – kiáltottam, ahogy odaszaladtam, de Brad menet közben elkapta a karom. Majd' kitépte a helyéből, ahogy tovább próbáltam küzdeni magam, hogy Tom közelébe férkőzhessek.

– Én a világon semmit. Még semmit – mondta Carter nyugodtan.

– Hogy érted ezt? Mit akarsz ezzel mondani?!

– Nézd, én sosem akartam, hogy idáig fajuljon a helyzet. Megoldhattunk volna mindent békés úton is. Te meg én eltöltöttünk volna pár kellemes órát, és kész, nem tudom, miért kellett így felfújnotok a dolgot. Sosem értettem ezt az önérzeteskedést.

– Nem is csodálom – köptem.

– Tessék, megint itt vagyunk, az önsorsrontásnál. De tudod, mit? Már nem érdekel. Számomra itt vége.