Így lettünk mi

6. fejezet

„Ha már egy leány nem megy férjhez, időnként jól jön neki egy kis boldogtalan szerelem. Lehet rajta merengeni, s a barátnői is tisztelettel néznek rá."

/Jane Austen/

§A§

April közelebb húzódott Lilyhez, és megpróbált beleolvasni az előtte fekvő pergamenbe.

Holnap öt órakor Simaszájú Gergely szobránál. Ne feledd...
Sajnos csak eddig jutott, mielőtt barátnője agresszívan oldalba bökte.

- Kivel találkozol Simaszájú Gergely szobránál? – suttogta egy hajszállal hangosabban a szükségesnél.

Lily lepisszegte, mire a körülöttük lévők kíváncsian feléjük pislogtak. Épp Binns óráján ültek, legtöbb társukat már félálomba ringatta a néhai professzor monoton előadása, amihez képest még a pisszegés is ordításnak tűnt.

- Most már feltűnésmentesek vagyunk – gúnyolódott.
- Azt hittem, lehetnek titkaink egymás előtt – súgta sértődötten Lily, majd jelentőségteljesen az előttük ülő Siriusra nézett.

A fiú, mintha megérezte volna, hogy róla van szó – vagy csak furcsállta, hogy ők ketten beszélgetnek órán – hátrapillantott. Kissé hátrahőkölt, amikor észrevette, hogy két szempár szegeződik rá, majd zavartan visszafordult és hintázni kezdett a székével.

- Ezt te is láttad? – tátogta Lily némán, hatalmasra kerekedő szemeit Aprilre meresztve.

Ő csak megcsóválta a fejét, nem akart belekeveredni egy újabb vádaskodásokkal teletűzdelt beszélgetésbe Sirius különös viselkedésének okáról. Főként mivel az említett mellett ott ült Remus is.

Úgy döntött, a legjobb az lesz, ha nem szól egy árva szót sem arról, ami az elbűvölt toronyban történt. Elmenni arra a randira utólag egyértelműen rossz húzásnak tűnt. Már akkor tudta, amikor elfogadta a meghívást, de túlságosan is élvezte az általa kiváltott hatást – nevezetesen a Nagyteremből zaklatottan kivonuló Remus látványát – ahhoz, hogy abbahagyja, aztán már nem lehetett visszakozni. Lily az utolsó percig próbálta rávenni, mondja le a találkát, mintha csak megérezte volna a közelgő katasztrófát, Aprilt azonban nem ilyen fából faragták. Hitt az ígéretekben, és nem akart olyanná válni, aki könnyelműen bánik a kimondott szavakkal.

Aznap este szüksége volt néhány másodpercre, hogy felfogja, mi is történik. Nézte Sirius közeledő ujjait, érezte, ahogy megérintik a haját, és tudta, mi következik, mégsem tett semmit, hogy megakadályozza. A csillagok, a bor, meg persze Sirius magabiztossága megtették a hatásukat, és April egy pillanatra elengedte a gyeplőt. Sodródott.

Ellökte őt, de nem azonnal, nem elég hamar, és mire megtette, olyan lány lett, aki csókolózik annak a srácnak a legjobb barátjával, akibe valójában szerelmes. Mások számára ez talán nem tűnt volna nagy ügynek, de neki a legkisebb hibáktól is óvakodnia kellett. Tudta, hogy az apróságok igenis számítanak.

Nagyra becsülte az egyenességet, és máskor mindig vállalta a felelősséget azért, amit mondott vagy tett, most azonban elbizonytalanodott. Két fajta srác létezik a világon: az egyik, akit féltékennyé tudsz tenni azzal, ha randizol a legjobb barátjával, a másik pedig az, aki cserébe soha többé rád sem néz. Nem tudhatta biztosan, de gyanította, hogy Remus inkább az utóbbi kategóriába tartozik. Túlfeszítette a húrt, megtörtént a baj.

Remusra pillantott, aki nem törődve a hintázó Siriusszal vagy a motyogó Binnsszel rendületlenül bámult kifelé az ablakon. Sápadt volt, csak néhány napja tért vissza a gyengélkedőről, és mire ez megtörtént, a Tekergők sorai ismét rendeződtek. Nem ismerte a részleteket, Lily ezúttal nem nyújtott kielégítő magyarázatot, túlságosan lefoglalta a szaglászás és a titokzatoskodás, mindenesetre Sirius és James újra szóba álltak egymással, ha egyelőre nem is tündököltek régi fényükben. Sejtette, hogy a békülés kulcsa Remus lehetett, mint általában. Ők négyen tényleg folyton bajba keveredtek, és ezek a balhék bejáratott koreográfiával rendelkeztek: Sirius és James kieszelték a csínyt, magukkal sodorva Petert, Remus pedig elsimította a dolgokat. Helyükre illesztette az elmozdult darabokat, összeforrasztotta a repedéseket, helyrehozta, ami elromlott.

Aprilnek tetszett a fiú külseje. Szerette a fehér hegeket, amik az arcáról indultak, és a nyakán keresztül eljutottak egészen a ruhái alá, ahol már nem láthatta őket. Szerette a világosbarna szempárt, ami a fényviszonyoktól függően változtatta a színét, néha olyan volt, mint az olvasztott karamell, máskor, ha belesütött a nap, egészen sárga. Szerette vállának ívét és hosszú, fehér ujjait, ahogy doboltak az asztalon, miközben olvasott. De a legjobban mégiscsak azt szerette benne, ahogy helyrehozta az elromlott dolgokat. Ilyenkor arra gondolt, vajon Remus vele is meg tudná-e tenni ugyanezt.

- Vége az órának – bökte oldalba Lily.

A táskájáért nyúlt, és komótosan nekilátott, hogy összepakolja a holmiját, ahogy körülötte mindenki. Épp azon fáradozott, hogy betuszkolja A mágia történetét az Ezer bűvös fű és gomba mellé, amikor észrevette, hogy árnyék vetül rá, valaki megáll az asztala mellett.

Remus tényleg sápadtabb volt a szokásosnál, de legalább nem tűnt zaklatottnak, ami azt jelentette, hogy Sirius tartotta a száját. A terem már majdnem kiürült, és ahogy James Lilyre várt, úgy Remus őrá. April mellkasa hirtelen csordultig megtelt melegséggel, ami aztán tovagyűrűzött a teste többi részébe.

- Arra gondoltam, elmehetnénk a könyvtárba, és megcsinálhatnánk végre a beosztást az évkönyvhöz – mondta a fiú könnyedén, miközben táskája csatjával babrált.
- Hé! – szólt közbe James, mielőtt April válaszra nyithatta volna a száját. – Ugye tudjátok, milyen nap van ma?
- Péntek – felelte Lily. – A könyvtár ilyenkor sokkal nyugalmasabb. Pénteken csak azok mennek, akik tényleg tanulni akarnak.

Remus és ő egyetértően bólogattak, James arcára pedig kiült a meghökkenés és az undor különös elegye.

- Február első péntekje van – közölte fájdalmasan.
- Felejtsd el, Ágas – vágta rá Remus olyan gyorsan, hogy April még csak fel sem tudta fogni, mit jelentenek James szavai. – Nem érdekel a buli, le akarom tudni ezt, McGalagony folyton azzal zaklat, elkezdtük-e már.
- De hát ez az utolsó évünk – fortyant fel James. – Ne csináld! Hamarosan úgysem bulizhatunk soha többé, munkánk lesz, és kötelességeink, te magad mondtad!
- Most is vannak kötelességeink, például az évkönyv – simogatta meg Lily kedvesen James kócos üstökét. – De egyet kell értenem. Május végére kell elkészülnünk, még ráér a beosztás.
- Lily Evans a szórakozást választja a kötelesség ellenében. Vagyis, a szórakozást javasolja a kötelesség ellenében – somolygott, mire Lily kiöltötte rá a nyelvét.
- Nem hittem volna, hogy épp a legjobb katonánk fog elesni – kontrázott rá Remus összeráncolt szemöldökkel, a szája sarkában azonban mosoly bujkált.
- Nagymama, nagypapa, szálljatok le a barátnőmről – emelte magasba a kezét James, megnyomva az utolsó szót.
- Van még négy Griffendél-buli év végéig – kanyarodott vissza Remus az eredeti témához. – Megígérem, hogy a többin ott leszek, ha most békén hagysz.
- Az utolsó kettőt mindhárman ki fogjátok hagyni a RAVASZ miatt – vágta rá James, mintha készült volna erre a kifogásra – ráadásul az egyik tudod mire esik.

Remus arca megrándult, mintha James szavai fizikai fájdalmat okoznának neki, aztán rendezte vonásait. April Lilyre pillantott, de az valamiért kerülte a tekintetét.

- Mire esik? – érdeklődött derűsen. Ahogy azt előre sejtette, senkitől nem kapott választ.
- Legyen. De csak ha April is lemond a könyvtárról – szólt Remus, mintha meg se hallotta volna a kérdést.
- Én úgysem terveztem mára tanulást – vonta meg a vállát.
James üdvözült mosolyt villantott rájuk, Remus a fejét csóválta, Lily ellágyulva pislogott a láthatóan boldog Jamesre. Minden rendben volt. Egyelőre.