Így lettünk mi

1. fejezet

„Akik várnak valamire, nem jól mérik az időt; minden perc ötnek érződik."
/Jane Austen/

§L§

Lily felakasztotta a kabátját, kibújt a cipőjéből, majd gondosan megigazította az asztalán álló könyvkupacot, mivel a legfelső, kissé kopottas Átváltoztatástan haladóknak egyik sarka vészesen kilógott a síkból. Szerette rendben tudni a dolgait, lett légyen szó tárgyakról, emberekről vagy épp érzésekről.

- Na? – April az ágyán ült, törökülésben. A Szombati boszorkány, amit Lily érkezéséig bújhatott, most a keresztrejtvény szekciónál félbehajtva hevert mellette. Várakozóan meredt barátnőjére, csakúgy, mint Mary, aki a távolabbi ágy baldachinja mögül kukucskált ki.
- Mi az, hogy na? – Lily méltatlankodva csípőre tette a kezét, de sajnos határozott szándéka ellenére sem tudta eltüntetni azt a kis szégyenlős mosolyt, ami az elmúlt fél órában folyton az ajkain ült. Így a mozdulat meglehetősen ellentmondásos hatást keltett.
- Szentséges Merlin! – kiáltott fel Mary. Lily csak egy elmosódott foltot látott, a következő pillanatban barátnője máris a nyakába vetette magát, kis híján ledöntve őt a lábáról.
- Tudtam, tudtam, tudtam – énekelte a lány, miután kibontakoztak az ölelésből. Lily Aprilre pislogott, aki ugyan nem kezdett ugrálni örömében, de felállt, arcán jellegzetes „én megmondtam" mosoly ült, és kitárta a karjait.

Míg Mary a háttérben változatlanul örömtáncot járt, ő odalépett barátnőjéhez és szorosan magához ölelte.
- Hála a magasságosnak, hogy eljutottunk idáig. Úgy örülök neked!

Néhány óra múlva, mikor már mindannyian az ágyukban feküdtek, túl a részletek kitárgyalásán, Lily visszagondolt arra a pillanatra, amikor először megfordult a fejében, hogy James és ő... Nos, hogy talán mégis van egy icurka-picurka esély, hogy nem gyűlöli a fiút.

Ötödév végén történt. Május volt, szombat, az időjárás pedig már a nyarat idézte. A fény meleg sárga nyalábokban ömlött a tóparton ücsörgő diákokra. Lily feljebb húzta térdig érő szoknyáját, hogy a nap melege minél nagyobb felületen érje fehér bőrét. April, Mary és ő – az elválaszthatatlan hármas – egy terebélyes tölgyfa alatt üldögéltek. April a vízbe lógatta a lábát és előre hajolt, hogy ujjaival apró hullámokat keltsen az egyébként nyugodt víztükrön. A sellők és az óriáspolip miatt a legtöbb diák tisztes távolságban maradt a tótól, de Aprilt sosem izgatták az efféle veszélyek.
Akár a nevét adó évszak, szeszélyes és vakmerő volt, talán amiatt, ami történt vele.

Mary a vizsgákra készült, és rendszerint Lily is valamilyen könyvet bújt, ez alkalommal azonban néhány perc erejéig megengedte magának, hogy kizárólag a nap melegére koncentráljon. Lehunyta a szemét, és szinte érezte, ahogy előbújnak a szeplői.
Mikor néhány perc múlva újra körülnézett, bosszúsan vette észre, hogy nem messze tőlük letáboroztak a híres-neves Tekergők. Bosszantotta a felhajtás, ami a négyest – főként Pottert és Blacket – övezte. A tanárok kivételeztek és gyakran szokatlanul elnézően viselkedtek velük, még McGalagony professzor is, aki híresen szigorúnak számított.

Most azonban mintha ügyet sem vetettek volna rájuk, ami igencsak szokatlan fordulat volt, hiszen James egész évben ostromolta őt. Csak a hátát látta, fekete haja a tarkóján sajátosan felborzolva, ahogy mindig, válla íve ellazult, csak a profilja látszott. Most nem játszik szerepet – gondolta Lily.

Sirius és Remus láthatóan heves vitát folytattak, de onnét, ahol ők ültek, nem lehetett kivenni a szavakat. Peter a beszélgetést figyelte, tekintete megkergült cikeszként ugrált két barátja között, James azonban csak üldögélt, és nézte a tavat. Lily nem értette, vajon miért nem produkálja magát, ahogy máskor, hiszen nyilvánvalóan tisztában volt a jelenlétével.

Nézte őt, a hátát, a kezét, ahogy lustán dobol a térdén, és hirtelen zavarba jött. Mintha csak megérezte volna, James hátrapillantott a válla felett, egyenesen rá, és a tekintetét jelentőségteljesen az övébe fúrta. Nem vigyorgott, ahogy szokott, nem kacsintott, nem flörtölt, csak visszabámult rá, mintha rajtakapta volna valamin.
Lilyt tetőtől talpig elöntötte valami különös forróság. James Potter a következő pillanatban már vissza is fordult, és mintha mi sem történt volna, bekapcsolódott a beszélgetésbe. Lily csak ült ott leforrázva, nem értette, mi történt az imént, és amikor bizonytalanul Aprilre pislogott, rémülten vette észre, hogy barátnője őt nézi, miközben ajkán mindentudó mosoly ül. Mintha csak azt mondaná: Láttam.

Ekkor először jutott eszébe, hogy amit lépten nyomon bizonygat, miszerint őt nem érdekli James Potter, az történetesen egyáltalán nem is biztos, hogy igaz.

Most pedig – zökkent vissza a jelenbe – már egészen biztos, hogy nem igaz. Arra a pillanatra gondolt, amikor aznap este James magához húzta, és ő beleolvadt az ölelésébe. Mintha évszázadok óta erre várt volna.
Úgy érezte, ők ketten örökre összetartoznak, pedig ez az összetartozás voltaképp csak néhány órája tartott. Mikor szétváltak és felpillantott a fiúra, egészen megriadt attól, milyen komolynak tűnik. Őt nézte, úgy, mintha valami igazán csodálatos dolog lenne, amilyet csak egyszer látni egy életben, például egy teljes napfogyatkozás, vagy egy csillagköd. Aztán homlokát az övének támasztotta, és lehunyta a szemét.

- Egész életemben azon fogok dolgozni, hogy megérdemeljelek – suttogta. – Ígérem.

Megborzongott, ahogy felidézte a szavakat. Bár minden apró részletet elmesélt, ezt elhallgatta a lányok elől. Valahogy túl bensőségesnek tűnt. Most már Jameshez is tartozik, és vannak pillanatok, mint például ez is, amit csak maguknak akar. April és Mary szuszogásának hangja egybeolvadt a szél suhogásával, az ismerős zajok elegye megnyugtatóan körülölelte. Ezzel a gondolattal, az összetartozás meleg, puha tudatával beburkolózva nyomta el az álom.