Így lettünk mi

3. fejezet

„Milyen furcsa! De előre sosem lehet helyes képet alkotni senkiről. Az ember teremt magának egy elképzelést, és tűzön-vízen át ragaszkodik hozzá."

/Jane Austen/

§R§

Remus tisztán hallotta, ahogy Sirius randira hívja Aprilt, hiszen alig egy méterre ült tőlük, amikor megtörtént. Mégsem csinált semmit, de hát mit is tehetett volna? Mint minden más, ez is csak megtörtént vele anélkül, hogy bármilyen hatása lett volna az események alakulására.

Tulajdonképpen elfogadta a sorsát. Nem volt miatta szomorú, és dühöt is csak esetenként érzett, mint például most. Próbált arra gondolni, hogy akkor sem lenne elég jó Aprilnek, ha nem volna vérfarkas. A gondolat eleinte furcsamód megvigasztalta, mostanában viszont ez az egyébként is gyenge lábakon álló érv összeomlani látszott.
Miközben gépiesen kanalazta a zabkásáját, és hallgatta Sirius és April beszélgetését arról, mikor és hol találkoznak majd, valamiért a megismerkedésük jutott eszébe.

Remus csenevész, beteges fiúcska volt már azelőtt is, hogy megharapták volna, és nem sok baráttal rendelkezett. Bár a szülei London egyik főként varázslók lakta negyedében éltek, egy szomszédos családnak sem voltak hasonló korú gyerekei, így általában egyedül játszott.

A Roxforthoz sem fűzött különösebb reményeket e téren, már tizenegy éves fejjel is tudta, meg kell húznia magát, hogy eltűnése telihold idején senkinek ne szúrjon szemet. Így, mikor a nagy nap reggelén édesanyjával a kilenc és háromnegyedik vágány felé sétált, a váratlannál is váratlanabbul érte, amikor egyik pillanatról a másikra egy kislány termett előtte.

- April O'Mahony – nyújtotta felé a kezét olyan nyugodt határozottsággal, hogy Remus akaratlanul is hátrált egy lépést, mielőtt bátortalanul megrázta a lány meleg kezét. – Te varázslónak tűnsz.
- Öhm, igen. – Az első gondolata az volt, hogy April olyan, mint egy porcelánbaba. Sötétbarna haját, amit azóta állig érőre cserélt, még hosszú copfban hordta. Az arca hamvas világosrózsaszín, az övével ellentétben, amin akkor még jól láthatóan kirajzolódtak a hegek, amiket Madam Pomfrey fáradozása azóta apró fehér forradásokká halványított.
- Tudnál segíteni? Nem találjuk az átjárót – folytatta April, és a nem messze ácsorgó, vitatkozó házaspár felé intett. Remus követte szemével a lány hosszú copfját, ahogy az a határozott mozdulattól fellibbent, csak azután pillantott April szüleire.
- Látod azt a falat a két vágány között? – mutatott az említett helyre. – Neki kell futni.

April kétkedve nézett rá, majd fel Remus édesanyjára, mintha azt latolgatná, vajon át akarják-e verni. A szülei közelebb léptek, hogy bemutatkozzanak, és míg a felnőttek a szokott udvariassági köröket futották, Remus a téglafalat bámuló lányt figyelte. Épp akkor kelt át egy család, először egy korukbelinek tűnő hirtelenszőke fiú, majd egy idősebb lány, végül a szüleik.

- Akarod, hogy én menjek előre? – kérdezte anélkül, hogy átgondolta volna, mit fog mondani. April meglepettnek tűnt, mintha rajtakapták volna.
- Nem kell – mondta dacosan, azzal ügyet sem vetve a szüleikre futásnak eredt.

Figyelte őt, ahogy eléri a falat: nem lassított. Remus gondolkodás nélkül utána indult. Hát így kezdődött a barátságuk.

Később, amikor már a Roxfort Express egyik kényelmes kupéjában ücsörögtek, April elmesélte, hogy a szülei muglik, és ő az egyetlen gyermekük, ami féligazság volt, de Remus erre csak évekkel később jött rá. Akkor azonban úgy érezte, kettejükben a nyilvánvaló különbségek ellenére rengeteg közös vonás van. Az ő édesanyja is mugli volt, és Aprilnek rettentően tetszett a történet, ahogy ő és Remus varázsló apja megismerkedtek egymással. Az apja, Lyall olyan varázslények kutatására szakosodott, amelyeknek nincs önálló testük, például a mumusok, vagy a kopogószellemek, az anyja pedig egy biztosítási irodában dolgozott. Ezzel szemben April szülei irodalmat tanítottak a Londoni Egyetemen, és később az is kiderült, hogy a házuk alig néhány utcányira van a Lupin házaspárétól.
Nyaranta, amikor April nem vakációzott a családjával (ami egyre ritkábban történt meg, ahogy idősebbek lettek), és Remus sem utazott el valamilyen különleges expedícióra az édesapjával, sok időt töltöttek együtt.

April egy ilyen lusta, nyári napon árulta el neki azt is, hogy a szülei elválnak, és miután az anyja összepakolt és elhajtott, hogy aztán soha többé ne térjen vissza, szintén együtt mentek köveket dobálni a közeli tóba.

Tökéletesen értették egymást, egészen mostanáig. Remus egy ideje már elismerte maga előtt, hogy April nem közömbös számára, de úgy gondolta, ez afféle tünet, amit kezelni kell. Rég megszokta a közelségét, és ha összeért a kezük, vagy a térdük, vett egy nagy levegőt, és nem törődött a lány érintése nyomán fellobbanó lángnyelvekkel, amik a bőre alatt fakadtak.

Néhány hete azonban azt vette észre, hogy valami megváltozott közöttük. Többször azon kapta a lányt, hogy az figyeli őt, és a tekintetétől Remus gyomra akaratlanul is bukfenceket vetett. Máskor úgy tűnt, szándékosan provokálni akarja: egy pillanatra megfogta a térdét, a hajához ért... Ilyenkor kénytelen volt úgy tenni, mintha ezek a dolgok hidegen hagynák, és ez jól is ment, egészen a legutóbbi alkalomig bájitaltanon. Dühös volt magára és Siriusra is, aki öt perc alatt elintézte azt, amihez neki sosem lett volna bátorsága, akkor sem, ha nem kell megvédenie Aprilt önmagától.

Ő és Sirius akár a tűz és a víz, egymás szöges ellentéteiként működtek. Ő megfontolt volt, Sirius spontán, ő felelősségteljes, Sirius megbízhatatlan, és míg ő igyekezett távol tartani magát a lányoktól, Sirius naphosszat azon fáradozott, hogy utánuk rohangáljon.

Irigyelte őt, nem csak azért, mert épp randira készült Aprillel, sokkal inkább meggondolatlanságát, hogy egyetlen percig sem habozott vagy latolgatta a téteket és a kockázatokat, mielőtt belevágott. Ő ezt sohasem tehette meg.

A gyomra egészen apóra zsugorodott, érezte, hogy egy falatot sem képes leerőltetni összeszorult torkán. Félretolta a tányért, James épp őt nézte, arcán szokatlan kifejezés ült: aggodalom.

Felállt, tudta, hogy April figyeli, de nem nézett vissza rá, kisétált, mintha semmi nem lenne, ami miatt érdemes maradni. Minthogy – számára – nem is volt.