Így lettünk mi

7. fejezet

„A szerelmi csalódás égető fájdalmára bizonyosan a barátok közelsége a leghatásosabb orvosság."

/Jane Austen/

§L§

Lily már negyedórája hiába várta Regulus Blacket, és kezdett türelmetlenné válni. Magában századszorra is megfogadta, hogy nem szövetkezik mardekárosokkal, főleg nem Blackekkel. Megbízhatatlan banda, akik sosem tartják a szavukat – dohogott magában.

Gondolatmenetét csoszogó léptek szakították félbe, a hang azonban túlontúl ismerős volt ahhoz, hogy Regulushoz tartozzon. Megpördült, és ahogy sejtette, megpillantotta Perselus Pitont, amint felé tart.

- Megbolondultál? – förmedt rá a mardekáros köszönés helyett.
Morcosabb volt, mint valaha, dühösen meredt Lilyre, ő azonban nem szeppent meg.
- Regulust vártam, de így is jó – kulcsolta össze kezeit sértődötten mellkasa előtt.
- Hogy lehetsz olyan ostoba, hogy kémeket küldesz utánam, ráadásul épp azt a mitugrász Blacket? – tajtékzott Piton.
- Mi mást tehettem volna? Ha esetleg méltóztatsz korábban szóba állni velem, nem kellett volna lepaktálnom Blackkel!
- Megmondtam, hogy nem beszélhetek veled – morogta egy árnyalattal kevésbé dühösen.
- Mi az, hogy nem beszélhetsz? Talán elkapod a sárvérűségem?
- Ne légy ostoba. – A fekete hajú fiú körülnézett, mintha attól tartana, valaki kihallgatja őket. Néhány festménylakó valóban kíváncsian hegyezte a fülét körülöttük. – Disaudio – mormolta.
- Ha még egyszer ostobának nevezel, nem állok jót magamért – figyelmeztette.
- Figyelj! – Perselus mindkét kezével megmarkolta a vállát, maga felé fordítva őt, az arca határozottságot tükrözött. – A Roxfort nem olyan biztonságos, mint gondolod. Azt hihetik...
- Már hogyne volna az? – vágott közbe ingerülten. – Nem félek egyik béna mardekáros haverodtól sem.
- Nem is tőlük kell félned – sziszegte a fiú. – Jóval nagyobb dolgok készülődnek, mint amit el tudsz képzelni, és ha a Mardekárban szaglászol, valaki azt hiheti, olyanba ütöd az orrod, amibe a legkevésbé sem volna szabad.
Lily összevont szemöldökkel állta Perselus szigorú, ugyanakkor – vette észre – kissé rémült tekintetét.
- Miről beszélsz? – kérdezte gyanakodva.
- Nem mondhatok semmit, a te érdekedben. Ha nem hagyod ezt abba, mindketten bajba kerülünk. Mondd meg Regulusnak, hogy meggondoltad magad! Mit gondolsz, mit csinált először, mikor rám uszítottad? Rohant Mulciberhez, hogy elmondja, Lily Evans kémeket bérel fel, hogy a Mardekárban nyomozzanak.
- Mondtam, hogy nem félek Mulcibertől.
- Tőle talán nem, de akinek jelent, attól van félnivalód.
- Ha azt hiszed, megijedek ezektől az üres fenyegetésektől, hát tévedsz! – csattant fel. – Jogom van tudni, mi folyik itt! Egyik pillanatról a másikra úgy döntesz, kilépsz az életemből, és eszedbe sem jut, hogy tartozol nekem némi magyarázattal?!

A mardekáros egy pillanatra behunyta a szemét, mintha mérlegelne, az arca megrándult, aztán újra kinyitotta.

- Ha elmondom, meg kell ígérned, hogy nem árulod el Potternek, és hogy nyugton maradsz. – Úgy ejtette James nevét, mintha valami szitokszó volna.
- Mi köze ennek hozzá?

Perselus összeszorította az ajkait, mígnem azok vékony vonallá préselődtek, a szeme villámokat szórt. Lily állta a tekintetét.

- A karácsonyi szünetben történt valami – bökte ki végül. – Valami nagy dolog.

Perselus felemelte bal karját, és lassan feltűrte talárjának ujját. Lily szíve olyan hangosan kezdett dobogni, hogy alig hallotta a fiú szavait. Némán bámult a fekete vonalakra barátja bőrén, és minden igyekezete ellenére érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.

- Ne, ne sírj! – Perselus hangja jóval lágyabbá változott, mint amin addig beszélt. – Semmi baj!
- Semmi baj?! – nyögte Lily.
- Ha nem árulod el senkinek, meg tudlak védeni. A Nagyúr kegyes azokhoz, akikben megbízik.
- A Nagyúr – suttogta Lily undorodva. – De miért? Miért csináltad ezt?
- Tudod, hogy nekem nincs más választásom. – A hangja most könyörgő volt. – Nincs családom, senkim sincs, akiért érdemes volna harcolni. Hamarosan mindenkinek el kell döntenie, melyik oldalon áll, és aki rosszul választ... Jobban meg tudlak védeni az ő oldalán.
- Nincs szükségem védelemre – felelte színtelenül.

Nem igaz, hogy nincs senkid, én itt vagyok – tette hozzá gondolatban, de nem mondta ki, tudta, nincs értelme. Abban a pillanatban megértette, hogy Perselusnak soha nem lesz elég az, ahogy ő mellette tud lenni. Több vagy kevesebb kell.

- Dumbledore... Ő vissza tudja csinálni, ha most szólsz neki, tud segíteni.
- Dumbledore semmit sem tehet.
- De mi köze az egésznek Jameshez?

Perselus dühösen bámult rá, majd alig láthatóan megrázta a fejét.

- Megfenyegetett – mondta végül, tekintete gyűlölettől izzott. – Azt mondta, elmondja neked, ha csak a közeledbe merészkedek.
- Tessék? – kérdezte hitetlenkedve. – Nem hiszek neked. Honnan tudna erről egyáltalán?
- A szünet után párbajoztunk, csak ketten, a harmadik emeleti folyosón – köpte Piton. – Meglátta, fellibbenhetett a talárom.
- Nem párbajoztatok – vágta rá Lily. – Tudnék róla.
- Ahogy azt is elmesélte neked, hogy megzsarolt – szűrte Perselus a fogai között a szavakat.
Lily Jamesre gondolt, és a fiúk hálótermében folytatott beszélgetésükre.

„Talán jobb is így." Ezt mondta James, mikor panaszkodott neki, és nem nézett rá, mintha nem is figyelne. De nagyon is figyelt. Csakhogy James nem túl ügyes hazudozó, ahogy az már bebizonyosodott. Akkor is érezte, hogy valami nem stimmel, és most megértette, hogy a fiú így próbálta leplezni a hazugságot, érdektelenséggel.

A csalódottság beburkolta, akár egy vizes lepedő, rátapadt bőre minden egyes négyzetcentiméterére, alig kapott tőle levegőt. Szíve fájdalmasan dobogott a torkában, érezte, hogy könnyei lassan, hangtalanul csorognak végig az arcán, meleg csíkokat hagyva maguk után. Mindketten becsapták.

- Miért nem jöttél egyből hozzám? Miért nem mondtad el? – suttogta.
- Azt mondta, ha megtudod, egyébként sem állsz szóba velem soha többé. De ha békén hagylak...
- Akkor nem szól senkinek.
- Kicsapnának, ha kiderülne. Nincs hova mennem.
- Tudom. – Érezte, hogy a könnyei elapadnak, és mellkasában folyamként örvénylő szomorúság átadja helyét egy másik érzésnek.
- El kellett volna mondanom – suttogta Perselus. – Sajnálom.

Már majdnem tavasz volt, annyira keveset kellett várni rá, hogy a tetszhalott természet új életre keljen, és a meleg áprilisi esők elmossanak mindent, ami meghalt a téllel. Mert sok minden meghalt a téllel, olyan dolgok, amikhez túlzottan ragaszkodott, és olyanok, amikben túlzottan hinni akart. Hiába. A részletek kiélesedtek, valahogy tisztábban látta Perselus meggyötört arcát, ahogy könyörögve mered rá, és megértette, hogy nem tehet semmit. Nem tud, vagy már nem is akar. A mellkasához emelte a kezét, olyan üresnek érezte, hogy elcsodálkozott, miért nem tátong ott egy hasadék a szíve helyén.

- James senkinek sem fog szólni – ígérte rekedten. – Ne keress többet. Én sem foglak téged keresni.

Megfordult, és mintha minden mozdulat fájdalmat okozna, nehézkesen elindult a Griffendél-torony felé.

- Lily – hallotta a fiú esdeklő hangját. – Kérlek, bocsáss meg.
Ezek voltak az utolsó szavak, amiket váltottak.