Így lettünk mi

4. fejezet

„Kétségtelen, (...) hogy van valami hitvány vonás mindabban a mesterkedésben, amelyhez a hölgyek néha lealacsonyodnak, hogy meghódítsanak egy férfit."

/Jane Austen/

§L§

- Olvasást színlel, de még mindig a térképet bámulja – közölte James, majd mintha mi sem lenne természetesebb, felhúzta a fotelből, és lehuppanva a helyére az ölébe vonta őt.

Egy pillanatra kiment a fejéből, mit is akart mondani. Mary száját összeszorítva próbálta nem elnevetni magát arckifejezése láttán.
Volt rajta valami furcsa, de Lily pillanatnyilag nem volt képes erre koncentrálni. James, mint rendesen, most is elfeledkezett a szabályukról, miszerint tartózkodnak a nyilvános érzelemkifejezés minden formájától. Máskor talán szóvá tette volna, de aznap délelőtt Amy Clearwater nekiszegezte a kérdést, hogy bírja James Potter az elköteleződést, és amikor Lily érdeklődött, miért kíváncsi rá, Amy azt felelte: „Tudod, hogy van ez az olyan srácoknál, mint James."
Lilynek már tele volt a hócipője a célozgató lányokkal. Megfordult a fejében, hogy – hozzá egyáltalán nem méltó módon – megmarkolja Amy dús barna copfját, és hátra rántja a fejét... De aztán megelégedett azzal, hogy gunyoros mosolyt villantott a lányra, majd válasz nélkül elsétált. Amy történetesen épp a klubhelyiségben tartózkodott, és amikor felé pillantott, elégedetten vette észre, hogy az arca olyan, mintha épp citromba harapott volna. Le merte volna fogadni, hogy egy másodperce még őket nézte, így hát nem szólt semmit, csak belesimult a fiú karjaiba.

Aznap délelőtt újra megpróbált beszélni Perselusszal. Mugli születésűként a Mardekár felségterülete nem volt épp veszélytelen terület számára, mégis a klubhelyiség bejáratánál várt rá. Úgy okoskodott, hogy a fiú ki fog borulni vakmerőségén, és kénytelen lesz szóba állni vele. Ha a terv beválik, akkor igazán megéri az a néhány sértés vagy kósza átok – gondolta, ám csalódnia kellett. Perselus ugyan megjelent a színen, miután Lily szópárbajba keveredett Narcissa Blackkel és sleppjével, ám sajnos ezúttal sem bizonyult közlékenynek.

- Minek jöttél ide? – sziszegte, az állkapcsa merevebb volt a szokásosnál. Nem viselt talárt, elszürkült anyagú ingében még soványabbnak tűnt, mint máskor.
- Hetek óta szóba sem állsz velem – csóválta a fejét csalódottan. Nem számított kedvező fogadtatásra, mégis rosszul érintette a másik viselkedése.
- Szokj hozzá – köpte Perselus, majd sarkon fordult, Lily azonban elkapta a karját. A fiú összerezzent az érintésre és egy pillanatra megtorpant.
- Tehát már nem tekintesz a barátodnak? – kérdezte csendesen, miközben érezte, hogy a szeme minden igyekezete ellenére megtelik könnyel.
- Talán Pottert kéne megkérdezned – felelte Perselus, majd vissza sem nézve elsétált. A hangja most más volt, mint az előbb, de Lily nem tudta beazonosítani az érzelmeit.

Még néhány percig állt ott, nézte a pontot, ahol a fiú eltűnt, és nyelte a könnyeit, aztán mint aki egy frissen elvesztett háborúból indul haza – ami nem is állt messze az igazságtól – visszakullogott a Griffendél-toronyba.

Ha mindez nem lett volna elég, egész nap a feje felett lógott April és Sirius randijának végkimenetele, de erre gondolni sem akart, az aggodalom már végképp nem fért volna el a benne kavargó temérdek érzés között. Most, James karjaiban ugyan mindez eltompult, enyhült, de a feje hátsó részében vadul cikáztak a nap történéseivel kapcsolatos gondolatok.

- Remélem hamarosan megérkeznek, kezdek komolyan aggódni – nézett az órájára.

James megsimogatta az arcát, és kedvesen elmosolyodott.

- Merlin Szent Szakálla, nem bírok el ennyi romantikát – hallotta Mary hangját a szomszédos fotelból. Barátnőjére pillantott, és végre rájött, mi olyan különös rajta. Rengeteg fekete haját kontyba tekerte a feje búbján, és egyik kedvenc skótkockás szoknyáját viselte, így hasonlított valódi önmagára, csakhogy nem volt nála könyv. Úgy festett szokásos kiegészítője nélkül, mintha hiányozna a könyöke vagy az orra. Ahogy April táskájában mindig lapult egy keresztrejtvény, úgy Marynél is mindig volt egy regény. Annak ellenére, hogy barátnője varázsló családból származott, előszeretettel fogyasztott mugli irodalmat, amit általában Lily szállított le neki a különböző iskolai szünetek után. Lily édesanyja figyelemreméltó romantikus regénygyűjteménnyel rendelkezett, amit folyamatosan bővített, és szenvedélye Jane Austen iránt hamarosan Maryre is átragadt, így a túl sok romantika Mary szájából kissé ellentmondásosan csengett.

- Erre gondolsz – bökött James vigyorogva kettősükre –, vagy a Térképet szerelmesen bámuló Holdsápra odafent?
- Nem is tudnék választani – sóhajtott Mary. – Arról még nem is beszéltünk, mi lehet Siriusszal és Aprillel eközben.
- Szerintem semmi – vonta meg a vállát James. – Remélem, April elégedett lesz a bosszúval, és Holdsáp is összeszedi magát végre. Mindenki jól jár.
- Igen, a józan eszem nekem is ezt diktálná – kezdte komoran –, csakhogy túlságosan jól ismerem Sirius Blacket.
- Lily – forgatta a szemét Mary. – Hagyd már ezt. Miért nem köttök végre békét?
- Pontosan ezért. Mert eddig akárhányszor jól alakultak a dolgok, Black minden egyes alkalommal ott termett, és csinált valamit, ami mindent tönkretett. Nem is értem, hogy lehet ilyen önző, mikor tudja, hogy Remus és April csak egy hajszálra vannak attól, hogy végre összejöjjenek, erre mit csinál ő? Mit csinál?!
A mondat végére egészen felhergelte magát. James és Mary gyászosan egymásra néztek, az eddig békésen csacsogó harmadévesek pedig hegyezni kezdték a fülüket a szomszédos asztaloknál.
- Kicsim – csitította James –, nyugodj meg. Bármennyire furcsa is, szerintem Tappmancs nem tudja.
- Mi az, hogy nem tudja?! Mindenki tudja! – Mary egyetértően bólogatott.
- Nekünk talán egyértelmű. De Remus mindenre megesküdött neki, hogy nem akar semmit Apriltől.
- Neked is megesküdött, mégsem hittél neki – mutatott rá Mary.
- Igen, de Sirius... egy kicsit nehezebben jön rá a dolgokra, tudjátok milyen. Ráadásul ő mindig tiszta lapokkal játszik. – Lily hitetlenkedve felhorkantott. – Talán a lányokkal olykor nem őszinte, de nekünk mindig beszámol a nőügyeiről, ahogy én is mindig beszámoltam róluk...
- Helyes a múltidő – szúrta közbe Lily hunyorogva. James elvigyorodott, de aztán folytatta.
- Csak azt akarom mondani, hogy Siriusnak nehéz megérteni, ha valamiben másként gondolkodunk, mint ő, ezért nem is feltételezi, hogy Remus hazudik. Hisz neki, mert el sem tudja képzelni, mi értelme volna azt állítani, hogy nem tetszik egy lány, ha egyszer tetszik.
- Ha már itt tartunk, ezt én sem értem – vetette fel Mary.
- Ne is próbálkozz – legyintett Lily. – Nem mondja el.
- Mármint micsodát? – Mary érdeklődve közelebb hajolt.
- Ne kíváncsiskodjatok – emelte fel védekezően a kezét James. – Annyi elég, hogy Remus nagyon is akar valamit Apriltől, és azt is tudom, hogy miért tagadja le. De erről nem beszélhetek.

Lily látta, hogy Mary gondolkodóba esik, ő azonban már meg sem próbálta. Az elmúlt napokban számtalan lehetséges megoldást talált a rejtélyre, de egyik sem bizonyult igaznak. Csak azt tudta biztosra, hogy Remus titkol valamit, de hogy mit, annak a közelébe sem jutott. Ebben a pillanatban nyílt a portréajtó, és megjelent benne először April, majd szorosan mögötte Sirius is.

Alaposan szemügyre vette barátnője arckifejezését, azonban – ahogy a legtöbbször – az nem árulkodott semmilyen érzelemről. Amikor észrevette őket intett, de ez volt minden. Mindketten a hálókörletekbe vezető lépcsők felé irányították lépteiket, és míg Mary, James, ő és Amy Cleanwater bandája meredten bámultak rájuk, April kedvesen megpaskolta Sirius karját, mondott neki valamit, amit onnét, ahol ők ültek, nem lehetett kivenni, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy épp most tért haza egy randevúról Sirius Blackkel, sarkon fordult, és felsétált. Sirius még egy századmásodperc erejéig – de Lily ezt talán csak képzelte – nézte a távolodó lányt, majd ő is eltűnt a fiúk hálókörletének lépcsőjén.

- Megmondtam, hogy nem lesz semmi baj – szólalt meg James diadalmasan.

Mary hümmögött, ő azonban még mindig azt a pontot nézte, ahol barátnője az imént állt. Valami nem stimmelt, csak azt nem tudta, hogy mi az.