HYPNOSIS | bakugou k.

5 | kérdések és hazugságok



ERASERHEAD MÖGÖTT LÉPTEM BE AZ OSZTÁLYTEREMBE, ÍGY NYERVE MAGAMNAK NÉHÁNY NYUGODT MÁSODPERCET, mielőtt új osztálytársaim kiszúrtak volna. Ezt az időt a helység feltérképezésének szenteltem; fehér, és halványkék szín dominált, felidézve a börtönpszihológusok rideg irodáit, mégis inkább barátságosak minősítettem a termet. A padokat négy, egymás melletti oszlopba helyezték el, a meglepően átlagos, zöld táblával szemben. Habár a dekorációt lespórolták, volt valami kellemes hangulata az egésznek.

– Osztály, bemutatom Hatoyama Yoshiko-t. Új osztálytárs. Az óra további részében ismerkedjetek össze! – Amint befejezte a mondandóját, a sensei valahonnan elvarázsolt egy sárga hálózsákot, és pillanatokon belül álomba merült. Az óra közepén. Már meg sem lepődtem.

Néhány másodperces kínos csend után minden gyerek egyszerre állt fel a padja mögül, és indult el felém.

– Iida Tenya vagyok, és osztályelnökként illendő üdvözölnöm téged a hőstagozatos 1-A osztályban! – ugrott elém elsőnek egy magas, fekete hajú fiú, kezeivel indokolatlanul hadonászva az arcom előtt. – Nagyon örülünk, hogy megismerhetünk!

Lesokkolva álltam, és hirtelen fogalmam se volt, mit mondhatnék azon kívül, hogy ha nem nyugszik le, ki fogja csapni a szememet. Ekkor egy rózsaszín bőrű (igen, rózsaszín bőrű!) lány minden előzmény nélkül rám vetette magát, és szoros ölelésbe vont, fura szarvacskáival megszúrva a fülem.

– Úristen, el sem hiszem, hogy új osztálytársunk van! Ez aaaaaaannyira menő! Hova jártál eddig, mi a képességed, és szeretsz énekelni? – hadarta, még mindig a nyakamat szorítva.

Az agyam teljesen leblokkolt; azt hiszem, nyolc hónap egyedüllét után nem álltam még készen emberekre – főleg nem ilyen sokra, és ennyire hangosra. És kíváncsira. Csak úgy záporoztak felém a kérdések, és a bemutatkozások, olyan sebességgel, hogy esélyem sem volt megválaszolni, vagy egyáltalán felfogni őket.

– Hova valósi vagy?

– Ki a kedvenc hősöd?

– Miért csak most kezdesz?

– Honnan ismered All Might-ot?

– Milyen zenét szeretsz?

– Izgatott vagy az új iskola miatt?

– Megfoghatom a melled? Áú, Jirou, ez fájt!

– Először a tej, vagy a müzli?

– Hogyan szólítsunk?

Túl sok. Túl sokan vannak, túl sokat kérdeznek, és túl ideges vagyok! Már éppen azon gondolkodtam, hogy fogom magam, és kirohanok a teremből, mikor a hadonászó elkiáltotta magát.

– Mindenki nyugodjon meg! Ha egyszerre rohanjuk le őt a kérdéseinkkel, nem fog tudni válaszolni. Azt javaslom, egyesével szólaljunk meg, és kézfeltartással jelezzük, ha kérdezni szeretnénk. Hatoyama-chan, ez neked is megfelel?

Kétségbe esetten bólintottam, magamban kissé sértődötten; úgy tűnt, inkább vagyok látványosság a hősalapanyagok szemében, mint potenciális barátjelölt. Mármint, ismerősjelölt. Nem barát!

– Izé, mi lenne, ha először simán bemutatkozna? – Dühösen néztem Midoriya-ra, mire a srác arca a cipőjéhez hasonló színt öltött fel. Mindig is kínosnak éreztem bemutatkozni másoknak, sosem tudtam, mit mondjak, és mit ne, ráadásul nem is voltam túl tapasztalt benne. De úgy tűnt, rajtam kívül mindenkinek tetszik az ötlet, így ujjaimmal idegesen babrálva a szoknyám szegélyét, belekezdtem önmagam ismertetésébe – természetesen jónéhány apróságot kihagyva a történetből.