𝗛𝗮𝘁𝗼𝘆𝗮𝗺𝗮 𝗬𝗼𝘀𝗵𝗶𝗸𝗼 nem akar hős lenni. Sőt mi több, gyűlöli a hősöket - hiszen miattuk ült majdnem egy évet a Hizumi szigorított börtönében. Ám amikor felmerül a lehetőség, hogy az U.A.-ba járjon, minden ellenérvét háttérbe kell szoríta...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
8 HÓNAP, 3 HÉT, ÉS 2 NAP. ENNYI IDŐT TÖLTÖTTEM a Hizumi Fiatalkorú Bűnözők Fegyházának különleges biztonsággal ellátott osztályán. Napi egy órát lehettem a friss levegőn, és csak az étkezések alkalmával találkoztam velem egykorúakkal – viszont a rendőrség, orvosok, minden lében kanál hősök, és a pszichológusok hada ezzel szemben rendszeres látogatóm volt. Több mint fél év alatt az ember megszokja ezt a monoton életformát; elvégre semmi beleszólása nincs abba, mit akar csinálni, hova akar menni, mit akar enni, vagy éppen kivel akar beszélni. Vagy egyáltalán akar-e beszélni.
Épp ezért volt teljesen szokatlan, amikor reggel a szokásos utam helyett az agyturkászhoz, az igazgatói iroda felé kísértek a sötétzöld egyenruhát viselő őrök, kezükben sokkolóval, szemüket sötétített lencséjű szemüveggel takarva. Szívesen szóvá tettem volna, hogy felesleges ez az óvintézkedés, hisz, mint minden alkalommal, mikor emberek közé vittek, most is megkaptam a speciális szemvédőmet, ami blokkolta a képességemet, de végül bölcsen a csöndbe maradást választottam.
Az igazgatói iroda csupán 3 folyosóra helyezkedett el a cellámtól, és talán a Hizumi legbarátságosabbnak tűnő hat négyzetmétere volt a maga sárga falaival, és kényelmes, régi bőrkanapéjával. De a látszat csalt; mindenki tudta, hogy csak azt viszik az igazgatóhoz, aki hatalmas bajban van, és az átlagosnál keményebb büntetésre számíthat.
Világosbarna vászoncipőm csúszós gumitalpának ütemes kopogását hallgatva gondoltam át az elmúlt hetemet, mivel is vívhattam ki egy randit az intézmény vezetőjével, de semmi sem jutott eszembe. Kivételesen senkivel nem vesztem össze az étkezőben töltött fél órám alatt, egy óvatlan őrt sem vettem rá illetlen dolgok véghezvitelére, és cigizésen sem kaptak rajta (ami azért egy 24 órás megfigyelés alatt nem könnyű feladat). Ez utóbbi kivitelezése jelentette az egyetlen kalandot az elmúlt 8 hónap alatt; a szabályzat szerint mindennemű tudatmódosító szer használata tiltott, így a láncdohányosok is kénytelenek leszokni. Viszont, képességemnek hála, még a lesittelésem napján rávettem egy takarítót, hogy hetente csempésszen be nekem a kedvenc dohányomból. Szerencsétlen férfinek, a rendkívül jól sikerült hipnózisom eredményeként fogalma sem volt róla, mit is csinál.
A dohánypapírba csomagolt halál elszívása már nehezebb feladatnak bizonyult – mivel csak a 10 perces tisztálkodóidőm alatt nem tartottak szemmel, kénytelen voltam a zuhanykabinban károsítani a tüdőm. Ritkán buktam le, és sosem árultam el, honnan szereztem a cigarettát, így legalább mérgező szenvedélyemről nem kellett lemondanom – ha már minden mást elvettek tőlem.
– Piszok nagy mázlid van, te hulladék – lökött be a magasabb kísérőm az iroda félig nyitott ajtaján.
Amennyire a bilincsektől tudtam, bemutattam neki, mire undok röhögés volt a válasz. Az itt dolgozó férfiak mind kopaszok, buták, és természetellenesen nagydarabok voltak, akik szemernyi jóindulat nélkül tartottak rendet a rabok között. Habár én nem keveredtem velük túl sokszor konfliktusba – mivel egy szigorított magáncellában elég nehéz bármi galibát okozni –, hallottam az ebédnél suttogott rémtörtémeteket, miként bántak el a szabályszegőkket, sőt, néha az ártatlanokkal is. Már ha lehet bárkit is ártatlannak nevezni egy ilyen helyen...
