𝗛𝗮𝘁𝗼𝘆𝗮𝗺𝗮 𝗬𝗼𝘀𝗵𝗶𝗸𝗼 nem akar hős lenni. Sőt mi több, gyűlöli a hősöket - hiszen miattuk ült majdnem egy évet a Hizumi szigorított börtönében. Ám amikor felmerül a lehetőség, hogy az U.A.-ba járjon, minden ellenérvét háttérbe kell szoríta...
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
EGY HÉTTEL KÉSŐBB, EGY KOPOTT BŐRÖND TÁRSASÁGÁBAN, A KEZEMBE NYOMTÁK AZT A KEVÉS személyes holmimat, amit a rendőrség hajlandó volt visszaszolgáltatni nekem, majd – természetesen rakatnyi őr kíséretében – fellökdöstek az U.A. által küldött, fehér kisbuszba. Ezúttal nem adták rám a képességblokkoló szemüveget, de a rám irányított fegyverek erősen utaltak arra, hogy még nem nyertem el a népek bizalmát. Másfél óra kínkeserves kocsikázás után, kinyílt az ajtó, és All Might vigyorgó képével találtam magam szemben.
– Most már igazán elengedhetik szegény lányt – utalt az engem körülvevő egyenruhásokra, és az utazás kezdetén a bokámra csapott bilincsre.
A legtöbb jelvényt viselő, rendőrféle alak – valószínűleg ő volt a csapat főnöke – kelletlenül intett, mire a hozzám legközelebbi férfi megszabadított a lábamra applikált vastól. Gúnyos mosollyal sétáltam ki az U.A. zöld füves udvarára, kezemben szorosan tartva táskám fogantyúját; csaknem 9 hónapja nem éreztem magam ilyen szabadnak! A kellemes, virágillatú levegő nem is hasonlított a börtönudvar büdös, emberekkel telezsúfolt légkörére, a Nap lágy sugarai gyengéd kézként simogatták a természettől elszokott bőröm, hajamba pedig játékosan kapott bele a szél. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, miért vagyok itt – csak élveztem, hogy már nem 865-ös elítélt vagyok.
– Gyere velem, kérlek.
All Might hangja szakított ki a szinte eufórikus állapotomból, majd magabiztosan elindult az Akadémia épülete felé. Nem volt mit tennem, az exőreim gyűlölködő pillantásait hátamon érezve, követtem a férfit.
Az iroda, ahová mentorom az U.A.-ba való belépésünk után bevezetett, meglepően egyszerű volt; a falakat egyszínűre festették, csupán néhány fénykép, és bekeretezett újságcikk tette kevésbé egyhangúvá. Egy hatalmas páfrány is helyet kapott az ablak mellett, némi élettel töltve meg a helyiséget. Ülő alkalmatosságként egy szürkés bársonykanapét raktak a tér közepére, bájos, fából készült teázóasztallal párosítva. Az újdonsült mentorom esetlenül intett ezek felé, jelezve, hogy foglaljak helyet. Haboztam egy kicsit, de végül inkább nem mozdultam; dacosan álltam a férfival szemben, és vártam. De úgy tűnt, nincs semmi közölnivalója.
– Szóval, ömm... – Segélykérőn néztem rá, hátha mondd valamit. Bármit. Csak törje meg a kínos csendet, ami a idefelé vezető út elején beállt közénk, és adjon okot kitölteni a hónapok alatt felgyülemlett dühömet.
– Sajnálom, ha úgy érzed, kényszerítve vagy. – Most nem mosolygott, mint általában, és hangjában őszinte megbánás csengett. – Tudom, hogy nehéz volt az elmúlt néhány éved, de ígérem, szeretni fogod az U.A.-t. Jót fog tenni neked a környezetváltozás, és a motiváló közösség.
Hitetlenkedve felnevettem.
– Nos, én ebben kételkedem. Majdnem egy évet ültem egy kibaszott cellában, az olyan hősök miatt, mint akik közé most be akarnak dobni, „Szocializálódj!" parancsszóval. Mégis miben más ez a szemétdomb, mint a börtön? Ne csináljon úgy, mintha valóban tanulni hoztak volna ide! Tudom, hogy csak szem előtt akarnak tartani, és amint lehetőségük lesz visszadobni a mocsokba, azt fogják tenni. Mert nem vagyok hősnek való, és ezt mindketten tudjuk. De nem érdekel. – A hangom meglepően higgadtan hangzott, mintha valóban nem érdekelne az egész. Sok évbe telt, mire így megtanultam elrejteni az érzelmeimet, de most igazán hálás voltam ezért a képességemért.
