𝗛𝗮𝘁𝗼𝘆𝗮𝗺𝗮 𝗬𝗼𝘀𝗵𝗶𝗸𝗼 nem akar hős lenni. Sőt mi több, gyűlöli a hősöket - hiszen miattuk ült majdnem egy évet a Hizumi szigorított börtönében. Ám amikor felmerül a lehetőség, hogy az U.A.-ba járjon, minden ellenérvét háttérbe kell szoríta...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
EGY HÉTTEL KÉSŐBB, EGY KOPOTT BŐRÖND TÁRSASÁGÁBAN, A KEZEMBE NYOMTÁK AZT A KEVÉS személyes holmimat, amit a rendőrség hajlandó volt visszaszolgáltatni nekem, majd – természetesen rakatnyi őr kíséretében – fellökdöstek az U.A. által küldött, fehér kisbuszba. Ezúttal nem adták rám a képességblokkoló szemüveget, de a rám irányított fegyverek erősen utaltak arra, hogy még nem nyertem el a népek bizalmát. Másfél óra kínkeserves kocsikázás után, kinyílt az ajtó, és All Might vigyorgó képével találtam magam szemben.
– Most már igazán elengedhetik szegény lányt – utalt az engem körülvevő egyenruhásokra, és az utazás kezdetén a bokámra csapott bilincsre.
A legtöbb jelvényt viselő, rendőrféle alak – valószínűleg ő volt a csapat főnöke – kelletlenül intett, mire a hozzám legközelebbi férfi megszabadított a lábamra applikált vastól. Gúnyos mosollyal sétáltam ki az U.A. zöld füves udvarára, kezemben szorosan tartva táskám fogantyúját; csaknem 9 hónapja nem éreztem magam ilyen szabadnak! A kellemes, virágillatú levegő nem is hasonlított a börtönudvar büdös, emberekkel telezsúfolt légkörére, a Nap lágy sugarai gyengéd kézként simogatták a természettől elszokott bőröm, hajamba pedig játékosan kapott bele a szél. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, miért vagyok itt – csak élveztem, hogy már nem 865-ös elítélt vagyok.
– Gyere velem, kérlek.
All Might hangja szakított ki a szinte eufórikus állapotomból, majd magabiztosan elindult az Akadémia épülete felé. Nem volt mit tennem, az exőreim gyűlölködő pillantásait hátamon érezve, követtem a férfit.
Az iroda, ahová mentorom az U.A.-ba való belépésünk után bevezetett, meglepően egyszerű volt; a falakat egyszínűre festették, csupán néhány fénykép, és bekeretezett újságcikk tette kevésbé egyhangúvá. Egy hatalmas páfrány is helyet kapott az ablak mellett, némi élettel töltve meg a helyiséget. Ülő alkalmatosságként egy szürkés bársonykanapét raktak a tér közepére, bájos, fából készült teázóasztallal párosítva. Az újdonsült mentorom esetlenül intett ezek felé, jelezve, hogy foglaljak helyet. Haboztam egy kicsit, de végül inkább nem mozdultam; dacosan álltam a férfival szemben, és vártam. De úgy tűnt, nincs semmi közölnivalója.
– Szóval, ömm... – Segélykérőn néztem rá, hátha mondd valamit. Bármit. Csak törje meg a kínos csendet, ami a idefelé vezető út elején beállt közénk, és adjon okot kitölteni a hónapok alatt felgyülemlett dühömet.
– Sajnálom, ha úgy érzed, kényszerítve vagy. – Most nem mosolygott, mint általában, és hangjában őszinte megbánás csengett. – Tudom, hogy nehéz volt az elmúlt néhány éved, de ígérem, szeretni fogod az U.A.-t. Jót fog tenni neked a környezetváltozás, és a motiváló közösség.
Hitetlenkedve felnevettem.
– Nos, én ebben kételkedem. Majdnem egy évet ültem egy kibaszott cellában, az olyan hősök miatt, mint akik közé most be akarnak dobni, „Szocializálódj!" parancsszóval. Mégis miben más ez a szemétdomb, mint a börtön? Ne csináljon úgy, mintha valóban tanulni hoztak volna ide! Tudom, hogy csak szem előtt akarnak tartani, és amint lehetőségük lesz visszadobni a mocsokba, azt fogják tenni. Mert nem vagyok hősnek való, és ezt mindketten tudjuk. De nem érdekel. – A hangom meglepően higgadtan hangzott, mintha valóban nem érdekelne az egész. Sok évbe telt, mire így megtanultam elrejteni az érzelmeimet, de most igazán hálás voltam ezért a képességemért.
