𝗛𝗮𝘁𝗼𝘆𝗮𝗺𝗮 𝗬𝗼𝘀𝗵𝗶𝗸𝗼 nem akar hős lenni. Sőt mi több, gyűlöli a hősöket - hiszen miattuk ült majdnem egy évet a Hizumi szigorított börtönében. Ám amikor felmerül a lehetőség, hogy az U.A.-ba járjon, minden ellenérvét háttérbe kell szoríta...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A KOLLÉGIUMI SZOBÁM ÜRES, FEHÉR FALÁT NÉZVE ÜLTEM AZ ÁGYAMON, rózsaszín banánokkal díszített zokniba bújtatott lábammal egy vadiúj matematika könyvet rugdosva, remélve, hogy ettől az anyag belemegy a fejembe. Mivel azt nem árulták el, hol tartanak az A-sok a hétköznapi tanagyagban, át akartam nézni az egészet. Ha már így becsöppenek év közben, legalább ne gondoljanak butának.
Az osztálytársaimnak órája volt, vagy valami fura, hősi edzése – őszintén fogalmam sincs, de egyedül tartózkodtam az egész épületben. Ez egyszerre frusztrált, és tett boldoggá; semmi kedvet nem éreztem 20 idegen hőstanonc kérdéseire kitérően válaszolgatni, de annak sem örültem, hogy egy teljesen idegen helyen vagyok, és egy árva lélek nincs a közelemben.
Kopott bőröndömhöz vánszorogtam, azzal a céllal, hogy kipakolok. Nem vittem sok holmit – igazából nem is volt túl sok mindenem. Anyával folyton menekültünk, és bújkáltunk, ezért sosem birtokoltam a szükségesnél több dolgot, ráadásul a letartóztatásunk után még azt a néhányat is lefoglalta a rendőrség. Néhány váltás ruhán, a telefonomon, és a kedvenc könyveimen kívül semmit nem kaptam vissza.
Kicipzároztam a táskám, amiben nem meglepő módon rendetlenül összedobálva találtam a cuccaimra – induláskor nem éreztem kedvet a pakoláshoz. Egyedül a festékeim voltak szépen, katonásan rendezve – amikor All Might megkérdeze, szükségem van-e valamire, némi gondolkodás után temperát, és ecseteket kértem tőle.
Már egész kicsi korom óta szenvedélyesen szerettem festeni – nézni, ahogy a hófehér vásznon először csak alaktalan pacák jelennek meg véletlenszerűnek tűnő elrendezésben, majd szép lassan értelmet nyer a választott színek kombinációja, és összefüggő képpé alakulnak a foltok; miattam. A festékkel nem bánthattam senkit, ráadásul a nagy festők művei minden emberből reakciót váltanak ki; csodálatos, szomorúságot, esetleg csak futó gondolatot arról, bár ők is ilyen tehetségesek lennének – de senkit nem hagynak érzelmek nélkül. És én is így akartam alkotni – színekkel, és formákkal érzelmeket kiváltani azokból, akik csupán egy pillantást vetnek rájuk.
Noha vásznat nem kaptam, a szobám hófehér fala tökéletesnek tűnt arra, hogy festményeim alapjává váljon. Nem érdekelt, szabad-e, a földre pakoltam festőkészletem, és halkan dúdolva az épp eszembe jutó dallamokat, alkotni kezdtem.
Alig telt el fél óra, mikor valaki kopogott, aztán a választ meg sem várva, besétált a szobámba. A rémülettől elejtettem az ecsetem, ami végiggurulva a padlón, vérvörös festékcsíkot hagyott maga mögött. Dühösen fordultam az ajtó felé, készen arra, hogy bárkit lecsesszek, amiért elrontottam miatta a művem, de aztán az ajkamra fagyott a szó.
– Hatoyama. Lenne néhány dolog, amit meg kéne beszélnünk. Aizawa Shouta vagyok, az osztályfőnököd.
A hosszú, fekete hajú férfi karikás szemei unottan meredtek rám kócos tincsei mögül. Bő, sötét ruhákat viselt, nyaka köré sálat csavart – akár egy hajléktalan télen. Eraserhead – ugrott be hirtelen a hős neve. Kétség sem fért hozzá, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint egy fiatalkorú bűnöző szobájában, akit valószínűleg akarata ellenére vettek fel az osztályába. Nos, az érzés kölcsönös volt – erős késztetést éreztem, hogy kiparancsoljam őt a folyosóra.
