𝗛𝗮𝘁𝗼𝘆𝗮𝗺𝗮 𝗬𝗼𝘀𝗵𝗶𝗸𝗼 nem akar hős lenni. Sőt mi több, gyűlöli a hősöket - hiszen miattuk ült majdnem egy évet a Hizumi szigorított börtönében. Ám amikor felmerül a lehetőség, hogy az U.A.-ba járjon, minden ellenérvét háttérbe kell szoríta...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
TANÁCSTALANUL ÁLLTAM AZ EBÉDLŐ KÖZEPÉN, KEZEMBEN A TÁLCÁMMAL, a rajta lévő olcsónak, ugyanakkor finomnak tűnő ételemmel, és halvány fogalmam sem volt, hova üljek. Senkit nem láttam az osztálytársaim közül, a szociális készségeim pedig meg sem közelítették azt a szintet, hogy teljesen idegenek asztalához csatlakozzak, így maradt a szerencsétlenül álldogálás egyhelyben, megmentőre várva.
– Hé, odaülsz hozzánk? – érintette meg valaki a vállam hátulról, ezzel egyhe szívinfarktust okozva nekem. Az ijedtségtől sikkantottam egyet, mire a közelben ebédlő összes diák rámnézett. Na ennyit arról, hogy nem égetem le magam már az első napon...
Vöröslő fejjel meredtem a kedvesen mosolygó Uraraka-ra, aki apró kezével az étkező másik oldalára mutatott; szinte a legtávolabbi sarokban Midoriya, és Iida-kun hadonászott eszeveszettül, így próbálva meg felhívni a figyelmem. Noha szívem szerint ehhez a társasághoz csatlakoztam volna utoljára, emlékeztettem magam a börtönben kapott hideg, ízetlen ételekre, és a koszos fémasztalokra, majd kelletlenül követtem az idő közben a helye felé induló megmentőmet.
Zavartan húztam ki a még szabad sárga széket, majd az asztalnál ülők kíváncsi pillantásai kereszttüzében ráültem. Az ülőalkalmatosság lapja hűvös volt, ahogy csupasz combom hozzáért; zavartan kezdtem el a szoknyámat a bőröm alá igazgatni - legalább addig sem kellett a többiekkel foglalkoznom. A már-már kínosan hosszúra nyúlt szenvedésem után, szememet szigorúan az ebédemen tartva, bambusz evőpálcikáim segítségével a számhoz emeltem az első falatot. Egyszerű zöldséges rizs volt, mégis majdnem sírva fakadtam; azt se tudom, mikor ettem utoljára ilyet!
A Hizumi-ban eltöltött hónapjaim alatt napi fél órát találkozhattam a többi rabbal – mégpedig ebédidőben. Természetesen ilyenkor rengeteg őr felügyelte a helyet, és olcsó, műanyag kanalakon kívül semmi evőeszközt nem kaptunk, ráadásul hivatalosan a beszéd is tilos volt – mégis hetente keveredtem bele valami ostoba veszekedésbe az ott tartózkodókkal. Az U.A.-sokkal ellentétben itt mindenki tisztában volt azzal, ki vagyok; a Bábmester, az őrült rablógyilkos lánya, a fogoly, akit teljesen elkülönítettek, és még az igazgató is tart tőle. Nem tudom biztosan, ezek közül az információk közül melyik serkentette fel a kiskorú bűnözők vágyát arra, hogy belémkössenek, de szinte versenyt csináltak abból, ki tud leghamarabb elkezdeni cseszegetni. Persze féltek is tőlem a maguk módján, de a Hazumi-ban csak anyám miatt számítottam súlyos esetnek; akiket ide zártak, mind sokkal komolyabb vétségeket követtek el holmi bolti lopásnál, vagy vandálkodásnál, így olyan kis apróságok, mint a rossz hírnevem, nem ijesztette el őket.
– Yoshiko-chan, minden rendben?
Zavartan néztem körbe, a hang forrását keresve, majd szemem megállapodott Midoriya-n. A fiú aggódva nézett rám, és a tálcám előtt heverő, elejtett rizsszemekre.
– Hoppá, elbambultam – dünnyögtem ellenségesen.
Végre megfogalmazódott bennem, mi irritál annyira Deku-ban – a szöges ellentétem volt. Kedves, lelkes, naiv, erő alapú képességgel; az ideális hős jelölt. És én sosem lehetek olyan, mint ő; automatikusan a rosszat feltételeztem az emberekről, és képtelen voltam megbízni bennük, ami a viselkedésemen is meglátszott, ráadásul a képességem nem harcra termett. És hiába edzettem, tanultam különböző harcstílusokat, a robottal folytatott küzdelem ráébredsztett, mennyire igaza van anyámnak. Aképességem nem hősködésre való.
