𝗛𝗮𝘁𝗼𝘆𝗮𝗺𝗮 𝗬𝗼𝘀𝗵𝗶𝗸𝗼 nem akar hős lenni. Sőt mi több, gyűlöli a hősöket - hiszen miattuk ült majdnem egy évet a Hizumi szigorított börtönében. Ám amikor felmerül a lehetőség, hogy az U.A.-ba járjon, minden ellenérvét háttérbe kell szoríta...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
HIÁBA ALUDTAM KEVESET, A SZEMEIM MÉGIS JÓVAL AZ ÉBRESZTŐM ELŐTT KIPATTANTAK, kiűzve az álmom emlékét a fejemből. A Hizumi-ban hozzászoktam a korai keléshez – mármint a még korábbi keléshez –, és a bioritmusom képtelen volt néhány nap alatt megváltozni.
Majdnem fél óráig fetrengtem az ágyamban, összegyűrve világos lepedőmet, mire végre megszólalt az ébresztőm. Vártam néhány másodpercet, mielőtt kinyomtam – a fülsértő hang megmagyarázhatatlan módon energiával töltött el az elkövetkezendő napra.
Kinyújtóztattam a pihenéstől eltompult tagjaimat, amit csontjaim halk ropogása kísért, majd nem törődve a hideggel, lerúgtam magamról a takarómat. Leültem az ágyam szélére, onnan vetettem ellenséges pillantásokat a tegnap földre dobott, csodával határos módon mégsem ráncos egyenruhámra.
Inkább az éjszakai kalandomat követően a szekrényem ajtajára akasztott pulcsimat kaptam magamra, és neszeszeremmel elindultam a fürdőbe, hogy eltüntettessem az alváshiány nyomait – a zombis kinézet még az U.A.-ban sem számít megszokottnak. Szinte félálomban kentem a szemem alatti táskákra több réteg korrektort. Sosem voltam az a lány, aki órákat eltölt a sminkasztal előtt – a termesztesség valahogy jobban illett hozzám –, de el akartam kerülni a kínos, és zavaró „Rosszul aludtál? Elég fáradtnak látszol.” típusú beszélgetéseket.
Miután elviselhetően halványnak tituláltam a karikáimat, és a hajam sem csak egy kupac, a fejemről lelógó cérnának tűnt, fintorogva belebújtam a fehér ingembe, és hínárzöld rakottszoknyámba, majd kezembe vettem a kötelező, piros nyakkendőt. Ekkor ért a felismerés – a blézerem nem volt a padlón, és a szobámban sem láttam sehol.
– Bazdmeg – suttogtam magam elé ingerülten – az öltözőben hagytam edzés után.
Frusztrált sóhajjal indultam hiányos egyenruhában a lépcső felé, hogy keressek valami reggelit magamnak – ha már valószínűleg a második napon leszidnak, legalább ne maradjak éhes.
– Yo-chan! – Hirtelen kivágódott az egyik, szuperhősös poszterekkel kidekorált ajtó, és egy vörös hajkorona jelent meg, a hozzá tartozó fiú pedig lelkes integetésbe kezdett. – Jó reggelt, Yo-chan! Hogy aludtál?
– Szarul – léptem arrébb egy lépést, ezzel megelőzve, hogy Kirishima a privát szféramba erőszakoskodja magát.
– Hát, az első éjszaka minden új helyen nehéz. Vagyhát, a második is – javította ki magát vidáman.
– Ja, biztos – hagytam rá, elnyomva egy rámtörő ásítórohamot. Kínos csend telepedett ránk, ami valami furcsa okból kifolyólag zavart, így erőt vettem magamon, és feltettem az első, szuperkínos kérdést, ami eszembe jutott. – Izé, mi lesz a reggeli?
– Fogalmam sincs – Kirishima gyengéden megrántotta a karom, jelezve, hogy rossz irányba fordultam el. – Bakubro, és Momo szokott ilyenkor kaját készíteni nekünk. Vagyis, Momo csak teát főz, de nagyon finomat.
