𝗛𝗮𝘁𝗼𝘆𝗮𝗺𝗮 𝗬𝗼𝘀𝗵𝗶𝗸𝗼 nem akar hős lenni. Sőt mi több, gyűlöli a hősöket - hiszen miattuk ült majdnem egy évet a Hizumi szigorított börtönében. Ám amikor felmerül a lehetőség, hogy az U.A.-ba járjon, minden ellenérvét háttérbe kell szoríta...
اوووه! هذه الصورة لا تتبع إرشادات المحتوى الخاصة بنا. لمتابعة النشر، يرجى إزالتها أو تحميل صورة أخرى.
FURCSA, BIZSERGŐS ÉRZÉSSEL A LÁBAMBAN TÉRTEM MAGAMHOZ EGY PISZTÁCIAZÖLD FALÚ, fehér függönnyel körbehatárolt helyiségben. Rémülten ültem fel, mire erős hányinger, és fejfájás fogott el – mintha másnapos lennék. Erőtlenül dőltem vissza a kemény matracos ágyba, lendültből bevágva a fejem a fémrácsba.
– Kurva élet! – csúszott ki a számon a káromkodás, miközben lüktető tarkómhoz kaptam befáslizott kezem.
Mégis miért vagyokbefáslizva? – villant be a kérdés. – Ja tényleg, beütöttem.
Ez volt a gátszakadás, emlékeim sebes folyású folyóként törtek utat maguknak, heves öklendezésre késztetve.
Megküzdöttem egy robottal. Egy robottal, aminek nincs igazi agya. Nincs agya, amit meg tudnék piszkálni, így legyőzve őt, mielőtt komolyan harcolni kezdenénk. Ugyanis ez volt a taktikám – hiába kaptam kemény fizikai, és harci kiképzést, mindig igyekeztem a dolgaimat pacifista módszerekkel elintézni, ami annyit tesz, hogy mielőtt az ellenfelem támadni kezdett volna, egyszerűen lekapcsoltam. Sosem használtam bonyolult hipnózist, hisz feleslegesnek éreztem – sokkal gyorsabb, és könnyebb megbénítani egy embert, mint komplikált gondolatokat elültetni a fejében. De az, hogy a képességem nélkül harcoljak, még csak fel sem merült bennem soha – egészen az U.A.-ba érkezésemig.
– Oh, felébredtél? – Rántotta el a függönyt hirtelen egy idősödő, alacsony nő, aki rózsaszín kezeslábasára fehér orvosi köpenyt húzott, és naagyon boldognak tűnt. – Kérsz egy cukorkát?
Az első rémületem elmúltával elképedve meredtem az elém tartott, színes drazsékat tartalmazó dobozra, majd lassan megráztam a fejem.
– Sebaj, több marad másoknak – kacsintott rám.
– Bocsánat, de mit keresek itt? – Óvatosan megmozgattam az ujjaimat, és csodálkozva vettem tudomásul, hogy már nem fájnak. Sőt, mitöbb, mintha a sérülések is eltűntek volna a testemről.
– Elájultál, úgyhogy az osztályfőnököd elhozott hozzám. A térdkalácsod szilánkosra tört, és a bordáid is csúnyán megrepedtek, a sebeidről ne is beszéljünk! Igazán nem értem, miért jók ezek a szörnyű, durva vizsgák! – lépett közelebb a nő, majd elkezdte letekerni a fáslit a csuklómról.
– De én, azt hiszem... Ömm, meggyógyultam – értetlenkedtem, mire a köpenyes kacagásban tört ki.
– Persze, hogy meggyógyultál! Recovery Girl vagyok, ez a képességem. Biztos nem kérsz? – tolta elém a cukorkatartót ismét.
Már épp rászántam volna magam, hogy vegyek egyet, mikor egy harmadik személy is belépett a függönnyel eltakart ágyam területére.
– Á, Yoshiko, végre felébredtél! Meg kéne beszélnünk néhány dolgot.
