A démoni szerelem 2.évad

6.rész

Rui szemszög:

Hova a picsába tűnhetek el?? Van egy olyan sandagyanúm, hogy nem haza mehetek. Hiába körözök a kocsi körül semmi nyom. Asato is vizsgálodik, de semmi.
Teóriám ugyan vannak, de azok közül is egyikben vagyok 100% meggyőzödve. Itsuki. Elrabolta volna Lilyt? És Azuma? Vajon mit csinált vele hisz ő nem olyan fontos számomra, mint Lily? A gyengepontomat kereste meg és vitte el magával. Ugyanakkor biztos vagyok, hogy nem személyesen jött el érte máskülönben éreztem volna a jelenlétét. Vagyis, akkor egy olyan személy jött ide, aki nem túl feltűnő senki számára és nem leng ki az aurája sem, hogy megérezem. De ha mégis egy idegen jött volna arról szóltak volna a cselédek, alkalmazotak. Hacsak...
- Hé Asato, szerinted lehetséges, hogy alakváltó volt?- adok hangot a bennem gyúló rossz érzésnek. Mivel az alakváltó emberek ritkák és veszélyesek is. Nem gondoltam volna, hogy pont hozzám fog jönni.
- Lehet Rui-san, de az ritka. Viszont, akkor érthető miért nem tűnt fel nekünk uram. Azt gondolom, hogy Azuma alakját vette fel így törbe tudta csalni Lily kisasszonyt. - vezette fel gondolatmenetét Asato, amivel egyet kell értenem.
- Én is így gondolom. Már csak meg kéne találnunk Azumát. Valószínű őt valahova eldugták.- tűnődtem el. Azt tudjuk, aki most legjobban keresztbe, akkar tenni nekünk az Itsuki. Csak ő lehet az, aki elvitte őket. És ki az alakváltónk vajon? És, hogy élte túl?
Emlékszem arra az időszakra. Tisztán él bennem ennek az eseménynek a napjai. Tűz volt mindenhol és titkos nyelv beszédet fejlesztettek ki apámék, valamint jelszókat ne, hogy alakváltók legyenek köztünk.
Apám, úgy határozott, hogy a sok haszon ellenére is kiirtjak őket. Addig nem nyugodott, amíg meg nem ölte az összeset. Nagy hajsza indult ellenük körülbelül olyan volt, mint a bosszorkány üldözések. Itt annyival volt jobb a helyzet, hogy ártatlanokat nem öltünk, kivéve az alakváltók. Hisz furcsa ha egy emberből kettő van, ezért megölték a test gazdát.
Ott voltam apámmal és láttam mindent. Ahogy könyörögtek és imádkoztak az életükért. De nem volt kegyelem számukra.
Gondolataimból Asato zavart meg, bár jobb is;
- Rui-san minden rendben? - nézet rám valami életjel után kutatva.
- Igen azt hiszem. Mond csak te emlékszel az irrtásra?- gondolkodtam el.
- Az egy szörnyű időszak volt Rui-san. Nem emlegetjük ezt maga is tudja. Ne gondolkodjon rajta sokat.- fordult meg és bement. Furcsa Asato is. Vajon mi történt akkor éjjel még?

Lily szemszög:

Kinyitva a szemeimet teljes sötétség fogadot. Csak az ajtó alakját véltem felfedezni azt is a beszűrődő halvány fény miatt. Éreztem, hogy a végtagjaim le vannak kötve jó szorosan a székhez és minél jobban erőlkdödtem annál inkább horzsolta a kezem.
- Ez így nem fog menni.- suttogtam magam elé. S való igaz tényleg nem ment. Szóval beletörödtem. Megint elraboltak valószínű Rui miatt. Ahhj...igazán kezd elegem lenni ebből az elrablós dologból.
Pár perc múlva léptek zajára lettem figyelmes majd a kulcs zörgésre. Nem tudtam mire számítsak így csak lehajtót fejjel vártam az illetőt, aki bejön.
Nyilt az ajtó, de nem mertem felnézni majd hirtelen lámpafény vakította el a retináimat. Hunyorogva tűrtem míg a szemem hozzászokik a világossághoz.
Felnéztem és fiatal fiú/férfi állt előttem. Barna haja rövid volt és feketés szemei, ami ijesztően hatottak. Éles arccsontja, márkáns arc volt. Körülbelül egy idős lehet velem vagy nem sokkal több nálam. Izom teste volt, amit innen is láttam, hogy folyamatosan edzet valószínűleg.
- Jól aludtál?- kérdezte karba tett kézzel. Mély hangja van, de mégse az a kellemetlen féle.
Nem feleltem. Egy ideig a szemébe néztem majd lehajtottam a fejem. Nem akartam szóba állni vele. Hisz nem elég, hogy becsapot, de még el is rabolt.
- Hmm...értem. Szóval nem nyitod ki a szád.- állapította meg. Legalább rájött, ezek szerint nem annyira hülye.
- Nincsenek kérdéseid? Semmi? Mi miért van esetleg?- felnéztem rá, megvetően néztem, hogy nagyon nincs kedvem bájcsevegni, ugyanakkor megfogot. Nagyon is vannak kérdéseim. Mi történt Azumával és hol van? Hogy tudta felvenni az alakját? Mit akar? Kinek dolgozik? Miért engem rabolt el? Mire kellek neki? Meg még sok hasaonló kérdés gyötört. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy makacskodjak.
- Őszinte leszel?- néztem rá, egyenesen a szemeibe.
- Az leszek. Attól függ mit kérdezzel.- vonta meg a vállait.
- Hol van Azuma?- szegeztem neki legelöszőr
- Biztos helyen. Nem esett bántódása, ne aggódj.- ennyi pont elég is volt. Örülök, hogy nem bántóta.
- Mi vagy te? Hogy tudtad felvenni az alakját?- ez roppantul érdekelt.
- Nocsak, nem meséltek? Pedig a világunk szomórú története.- mosolyodot el, viszont a szemei még feketébbek lettek és nagyon nem tetszet.
-Tudod nagyon örülök, hogy Rui megölte az apját így nem nekem kellett. De ez nem mentesül, hogy az ő vére.- szorult ökölbe a keze. Nem tudtam mire céloz és mégis miért, de már nagyon kiváncsi voltam.
- Mit tett, amiért haragszol rá?- kérdeztem halkan. Láttom, hogy kész a csávó hülye meg nem vagyok. Nem ásom meg a sirom.
- Akkor elmesélem. Régen volt egy faj, akik senkit nem bántottak és volt egy család. Egy boldog család volt, persze voltak viták, de ezen felül boldogan éltek. De miután Kazuhide trónra került minden megváltozott. Munkát ajánlót, jobb életett. Mi meg elfogadtuk a segítséget. A munka egyszerű volt; kémkednünk kellett vagy gyilkolni. Ez csekély ahhoz képest, hogy a családunkat akarjuk ellátni és megvédeni. Így ment pár évig. Aztán voltak olyanok, akik ezt megunták és szembe szálltak a királlyal. Utána egyesével levadásztak minket, mint közveszély, noha ez igaz is volt. Főleg miután családok haltak meg. Utána meg csak túlélni akartak. Ezért nevezznek, minket alakváltóknak. Képesek vagyunk átalakulni egy másik emberé miután megnyaljuk a vérét és a szervezetünkbe kerül. És a boldog család az elején már nincs. Kivéve egy fiú, aki túl élte a tűzet és a mészárlást. Most meg itt áll a bosszú miatt. - teljesen lesokkoltam. Nem tudtam mit mondani neki. Sajnaltam, amiért elveszette a csaladját és nem az ő hibájukból kifolyólag. Sajnáltam, amiért egyedül maradt. Sajnáltam mindenért. Szerintem ő nem rossz csupán sok fájdalom van benne és egyszer se adta ki. Szeretett kell neki. Ebben a pillanatban nem egy elrablót láttam, hanem egy kisfiút, akik kiabál viszont senki nem hallja.
- Oldóz el!- lehet most hülyeséget fogok tenni. De ezt érzem helyesnek.
Csak néz rám, gondolom nem tudja hova tenni a dolgot. - Bízz bennem! Kérlek!
- Mikor legutóbb ezt hallottam mindenki meghalt.- pillatott félre.
- Most nem fog.- mosolyogtam rá.
Mélyet sóhajtott majd kifújta a levegőt. Elkezded kotorászni a zsebébe majd egy bicskát húzott elő. Ránézet a késre majd rám. Ezt párszor megismélte és elkezdett felém jönni. Csak reménykedtem. Ezt tudtam csak.