A békacsókolgató hadművelet

4. fejezet - 四

Ochako nem is tudta, mire számított. Szirénákra, a tömeget elterelő kordonokra, bámészkodók hadára, esetleg riporterek gyűrűjére... De a gyilkossági helyszín ennél sokkal csendesebb volt. És ami még fontosabb: érintetlen. Mindössze egy rendőr állt őrt a sikátor bejáratánál, amikor pedig Ochako felmutatta neki a hősigazolványát, és befordult a sötét utcába, meghökkenten tapasztalta, hogy még gyakorlatilag semmit sem mozdítottak el az eredeti helyzetéből. Mármint semmit.

Nem ez volt az első eset, hogy holttestet látott, hiszen csaknem tíz évnyi hősmunka állt már a háta mögött, de konkrét gyilkosságoknál sosem ő szokott helyszínelni. Nyilván most sem ezt várták tőle, éppen azért, mert nem igazán volt benne tapasztalta, de... Ha segíteni akart felgöngyölíteni a sorozatgyilkos ügyét, akkor nem volt más választása, mint próbálkozni. Mivel Dekut még nem látta sehol, Ochako kis ideig csak egyik lábáról a másikra állt, és körülnézett újra meg újra.

Az esetek többségében olyan munkákhoz hívták őt, amikor törmeléket kellett elmozgatnia a képességével (ilyenkor egyébként nagyon jól össze tudtak dolgozni Minetával), de előfordult olyan is, hogy egy-egy gonosztevőnek eredt a nyomába. A kisebb kaliberű bűnözők lefegyverzése nem okozott problémát neki, de azért ismerte a kompetenciahatárait, és a nagyobb halakat átengedte a helyszínre érkező, harcközpontúbb kollégáinak. Persze, ha nem volt éppen a közelben senki, aki inkább küzdelmekben volt otthon, akkor a mentésre szakosodott hősök is mindig megtettek minden tőlük telhetőt, de harcosok nélkül a többiek könnyen a kórházban köthettek ki.

Ochako éppen leguggolt, hogy megnézze közelebbről is a holttestet, amikor sietős léptek hallatszottak a háta mögül. Szerette volna felpofozni magát, amiért még ilyen borzalmas körülmények között is hevesebben kezdett verni a szíve, amikor megpillantotta az ismerős zöld jelmezt.

- Ne haragudj, hogy megvárattalak, Uraraka! Útközben sajnos belefutottam egy gonosztevőbe, szóval elkísértem őt a rendőrségre – szabadkozott Deku, ahogy megállt néhány lépésre a gyilkossági helyszíntől. – Jutottál valamire?

- Én is csak most értem ide – rázta a fejét Ochako, és ezzel a gondolattal vissza is fordult a lányhoz. Nem érintette meg, mert ők elsősorban a helyszínt akarták csak megvizsgálni, a holttest elemzése már nem rájuk tartozott, de minden információ, minden apróság számíthatott. Még az is, hogy milyen pozícióban találtak rá az áldozatra.

- Amíg nem vizsgálják meg, nem derítik ki, hogy kicsoda ez a lány, nem fogjuk biztosra tudni, de egyelőre úgy tűnik, korban stimmel – motyogta Deku, ahogy ő is leguggolt. – Vért nem látok, szóval ebben viszont eltér az eddigi esetektől.

- Akkor biztos, hogy ugyanaz a gyilkos? – kérdezte Ochako, de muszáj volt elfordítania a pillantását. Inkább a környezetüket vette szemügyre, bár nem igazán látott semmi rendkívülit. Az a zsákutca éppen olyan volt, mint a legtöbb a városban: egy téglafal állt a végében, ami előtt hatalmas szemetesekből csordult ki a sok kukászsák. Ennek megfelelően a környéket romlott étel és háztartási hulladék szaga lengte körbe, és legyek zúgása törte meg a rájuk ereszkedő csendet.

- Semmi sem biztos – nézett fel Deku, aztán hamarosan ki is egyenesedett, hogy alaposan végig tudja nézni azt a néhány négyzetmétert, ami közvetlenül a gyilkossági helyszínt jelentette.

Ochako követte a példáját, de hogy ne kínosan a barátja nyomába szegődjön, az egyik házfalat kezdte tanulmányozni, mintha csak arról szerette volna leolvasni a megoldást. A város egyik olyan kerületében voltak, ahol régi építésű lakóházak álltak, így nem voltak idegenek a falakon a graffitik és elszíneződések sem. Mintha ezernyi történetet tudnának mesélni ezek a téglák, és nem csak egy gyilkosságét, hanem szerelmekét, lopott csókokét, titkokét...