A békacsókolgató hadművelet

9. fejezet - Duster nagy fogása

Kedves Kosuke!

Köszönöm, hogy elmagyaráztad nekem a különbséget, így már értem. Szerintem a munkád nagyon fontos, mert ezek szerint neked és a többi korrektornak köszönhetjük a hibátlan könyveket. Van olyan, amin nagyon szerettél dolgozni? Vagy neked ezek mind ugyanolyanok?

Tudod, elég sokat gondolkoztam azon, amit kérdeztél. Nem arról van szó, hogy ne tudnék válaszolni, inkább csak... mindig csak a barátaimmal beszéltünk ilyenekről, akik ugyanúgy hősök lettek, mint én.

Kiskoromban sok minden szerettem volna lenni: építész, popsztár, szakács és dzsungelkutató. Aztán viszont elég fiatal koromban eldöntöttem, hogy hős szeretnék lenni. Sok minden állhat egy ilyen döntés mögött, és azt hiszem, ahány barátomat kérdeztem, annyiféle választ kaptam. Az a legfurcsább az egészben, hogy a valóságban ez a munka egészen más, mint amilyennek régebben elképzeltem. Sokkal kevesebb benne a ragyogás, mint gondoltam, és sokkal többször látok olyan dolgokat, amiket nem szeretnék. Fárasztó, ijesztő és szomorú dolog hősnek lenni, de közben mégsem cserélném el semmire, mert az viszont felbecsülhetetlen érzés, hogy segíteni tudok másoknak. Azt hiszem, nem egészen ezt kérdezted tőlem, de ennél jobban nem tudom megfogalmazni, miért nincsen időm és energiám szinte semmire.

Ochako először nem is akarta igazán elküldeni a levelet, mert esetlennek és feleslegesen nyálasnak érezte azt, amit a munkájáról írt. Ahogy azonban próbálta kitalálni, hogyan válaszolhatna Kosuke kérdésére kevésbé csöpögősen, rájött, hogy ha valamire, hát erre képtelen volt. Nem tudott máshogy nyilatkozni arról a szakmáról, amiért nem némította le éjszakánként a telefonját, ami segített rájönni, hogy az emberek képesek megváltozni, ami egyet jelentett azzal, hogy minden szorult helyzetben jöhet még segítség.

Hősnek lenni egyszerre volt a világ legragyogóbb és legmocskosabb munkája. A legnagyobb tanulság pedig Ochako számára az volt, hogy a hősök sem voltak sebezhetetlenek vagy mindenhatók, hiába törekedtek arra, hogy ezt a képet mutassák magukról. Főleg a régivágású hősökre volt jellemző, hogy minden helyzetben a legjobbat nyújtsák, háttérbe helyezve ezzel akár a saját épségüket is.

Deku nagyon sokat fejlődött az elmúlt években, már nem sebesítette meg magát a képességével, de mégsem volt mindenható. Nem tudott kikerülni minden támadást, nem védte őt semmi a trükkösebb képességek ellen. Ochako még soha nem töltött olyan sok időt vele kettesben, mint előző délután a kórházban. Régebben gyakran álmodozott arról, hogy valamiféle váratlan esemény egymáshoz sodorja őket, de a képzeletében minden sokkal bolondosabb és romantikusabb volt, mint ahogyan a valóságban történt.

Nem igazán mozdultak el a helyükről, egymás mellett üldögéltek a kórházi ágy szélén. Deku néha a fülére szorította a kezét, és olyankor semmi nem segített neki elüldözni a hallucinációkat. Máskor azzal szórakoztatták magukat, hogy ősrégi cikkeket olvastak All Might hőstetteiről. A nap fénypontja pedig az volt, amikor Ochako véletlenül rákattintott egy rajongói történetre, amelyben All Might egyszerre randizott Endeavorral és Sir Nighteye-jal. Mindketten tisztában voltak azzal, mennyire helytelen volt ez az olvasmány, de azért természetesen tudni akarták, hogyan végződik a fikció. Annyira nevettek rajta, hogy egy nővér bedugta a fejét az ajtón, és onnantól kezdve már hárman követték a furcsa hármas történetét.

- Látni akarom a háttérképedet.

A kijelentésnek álcázott felszólítás zökkentette ki Ochakót a gondolataiból, hogy aztán szembesüljön Mineta kinyújtott tenyerével. Ez már zsinórban a második gyanúsan békés napjuk volt, amit arra használtak fel, hogy felzárkózzanak a felgyűlt adminisztrációval. És ahogyan azt előre meg is mondta, Mineta ebbe nem kívánt belefolyni, szóval ő inkább a különböző hősiskolák diákjait nézte át potenciális gyakornokokat keresve. Amit a jelek szerint elég hamar megunt.