A békacsókolgató hadművelet

7. fejezet - ...mint Ingenium

- Akkor most ismételd szépen utánam – tett le Ochako elé egy pohár szénsavmentes ásványvizet Mineta. – Hallgatnom...

- Hallgatnom.

- Kellett volna...

- Kellett volna – visszhangozta kissé rezignáltan Ochako.

- Minetára...

- Hagyj már!

- Hallgatnom kellett volna Minetára – ismételte a saját szavait a kollégája, miközben felhörpintette a saját italát. Valószínűleg számára is ugyanolyan abszurd volt a helyzet, mint Ochakónak, ugyanis hiába a nagyjából két évnyi közös munka, korábban még soha nem üldögéltek kettesben egy kocsma bárpultjánál.

Nem mintha ez lett volna a terv. Ha minden úgy megy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, Ochako most élete legjobb randiján ült volna, de hát az embernek ne legyenek irreális elvárásai.

Három órával korábban

Ochako már akkor tudta, hogy rosszul döntött, amikor végső elkeseredésében igent mondott Daichi – az állatot nem tartó állatbarát – randiajánlatára. A férfival nagyjából mindössze néhány levelet váltottak, mielőtt az feltette volna a nagy kérdést, de végig nagyon kedves és udvarias volt. Először talán ő maga is viccnek szánta a kérdést, hogy aznap este megihatnának valamit együtt, de Ochako – aki akkor szintén nem gondolta komolyan a válaszát – azt mondta, miért is ne.

Aztán mivel a férfi nem visszakozott, Ochako sem mert, pedig becsületére legyen mondva, Mineta elég lelkiismeretesen próbálta őt lebeszélni. Sok mindent mondott, például azt, hogy Deku úgysem fogja komolyan megcáfolni semmilyen platformon kettőjük nem létező kapcsolatát, hiába fogadkozott, hogy megteszi. A kollégájával ellentétben Ochako biztos volt benne, hogy másnap reggel a sorozatgyilkosságot boncolgató cikk után ott fog valahol díszelegni Deku nyilatkozata is, amelyben biztosítja az egész országot, hogy a kapcsolatuk kölcsönös tiszteletre és bizalomra épülő barátság vagy valami hasonló.

A lelki szemei előtt még azt is látta, hogy a volt osztálytársa Todorokihoz vagy Iidához fogja őt hasonlítani a nyilatkozatában, és ha valami, hát ez a gondolat még jobban elkeserítette őt. Rájött arra is, hogy akármit kezd is Deku ezek után a pletykalapban megjelent cikkel, számára ez nem volt más, csupán egy újabb intő jel a sok közül. Csak éppen ez nem finoman sugallta, mit kell tennie, hanem szinte beleordította a képébe, hogy ideje elfelejtened Dekut!

És mi lett volna ideálisabb búfelejtő, mint egy randi?

Készülődés közben próbálta hívni Tsuyut, de a barátnője az üzenetrögzítője szerint éppen dolgozott, így le kellett mondania a vágyott erkölcsi támaszról. Persze, kereshette volna Yaomomót vagy a többieket, de mivel nekik még nem volt alkalma mesélni a társkeresési ambícióiról, úgy döntött, hogy őket egyelőre inkább megkíméli a részletektől.

Jobb híján próbálta felidézni, a romantikus filmekben hogyan szokott kinézni a találkozó előtti kapkodás, és miután kiválasztotta a ruháját, meglepetten tapasztalta, hogy gyanúsan simán ment minden. Nem volt késésben, nem ragadt be a kinézett ruha cipzárja, sőt, még a haja sem nézett ki borzalmasan. Egyetlen dologgal azonban nem tudott mit kezdeni: rettenetesen izgult. Soha nem volt még része hasonló élményben, és hirtelen egyre jobban aggasztotta őt a gondolat, hogy hatalmas lemaradásban volt más lányokhoz – nőkhöz – képest, akiknek már volt tapasztalata.

Arról nem is beszélve, hogy egész végig, amíg a megbeszélt bár felé sétált, az járt a fejében, hogy egyáltalán nem érzett a randipartnere iránt szimpátiánál többet. Mármint az eddigi rövid ismeretségük alapján úgy gondolta, Daichi egy jó ember lehet, valaki olyan, akivel talán érdemes személyesen is találkozni. Azzal nyugtatta magát, hogy a szikra valószínűleg egyébként sem az online térben alakulna ki közöttük, de továbbra sem szabadulni attól a kis hangtól, ami a gondolatai hátuljában szinte megállás nélkül azt kántálta, hogy ez nem jó ötlet. Mivel a kis hang gyanúsan Minetáéra hasonlított, inkább igyekezett figyelmen kívül hagyni.