A békacsókolgató hadművelet

1. fejezet - Megcsókolni pár békát

Az ember azt gondolná, hogy amennyiben valaki huszonhat éves korára közepesen ismert hőssé válik, akkor az élete sínen van. Ochako természetesen nagyon hálás volt mindenért, amije volt, és nem felejtette el, hogy milyen kemény munkával építette fel a maga kis ügynökségét, mekkora gonddal rendezte be az apró, de saját lakását. Külső szemlélő számára úgy tűnhetett, megvolt mindene, mégis...

Hatalmas sóhajjal nyúlt el a kanapéján, és szomorú kutyakölyköket megszégyenítő pillantással próbálta elnyerni a falilámpája sajnálatát. Az otthona nem volt nagy és hivalkodó, esténként mégis olyan hatalmasnak és üresnek érezte, hogy az szinte fájt. Pláne, hogy még a közösségi oldalakat sem tudta jó szívvel böngészni unaloműző gyanánt, ugyanis az ismerősei rákaptak arra, hogy közzétegyék az eljegyzésük hírét. Ochako az első néhány gyűrűs fotónak még őszintén örült, de valahol a hatodiknál már kezdtek fájdalmasan üresnek tűnni a saját ujjai.

Az volt az álma, hogy hőssé váljon, persze. De valahogy mégis ott motoszkált benne a gondolat, hogy talán mégis többre vágyik. Lehet, hogy nem is többre, hanem inkább másra. Arra a biztonságra, ami nem a gonosztevőktől védi meg (hiszen ellenük nem volt Ochako maga sem fegyvertelen), hanem a magánytól. Azokra az ölelő karokra, amelyek éjszaka köré fonódnának, mindegy, hogy előtte vígjátékot, horrort vagy romantikus filmet néztek. A mosolyra, ami csak neki szól, csak és kizárólag...

- Na, persze – nyomta fel magát ülésbe, hogy aztán vádló pillantással méregethesse a telefonja kijelzőjét. Nem írt neki senki. Nem történt vele semmi. Ha pedig nagy ritkán mégis akadt valami izgalom az életében, akkor az általában inkább a munkájához kapcsolódott, nem a magánéletéhez. Bár... egyszer egy gonosztevő megfogta a fenekét. Igaz, azt is csak azért, mert így szándékozott lelökni magáról, és Ochako egyébként is inkább zaklatásnak érezte az esetet, mintsem udvarlási kísérletnek.

Nem mintha a taperolás lett volna a legromantikusabb dolog, amit el tudott képzelni. Ó, dehogy. A megfelelő személy társaságában gyakorlatilag még egy rémunalmas jelentés megírása is felért egy filmbeli repteres jelenettel. A baj már csak az volt, hogy Ochakónak tényleg csak az adminisztráció jutott, romantika nem. Középiskola óta próbálta lebeszélni magát Dekuról, eleinte azzal a kifogással, hogy igazából nem is szerelmes belé, aztán pedig azzal a felkiáltással, hogy ebből úgysem lesz soha semmi. Hát, nem is lett.

Valahol a lelke mélyén reménykedett abban, hogy a fiú észreveszi majd, hogy ráébred, hogy Ochako nem csak egy jó barátja, hanem annál több. De nem így történt, mert amióta csak munkába állt, Deku teljes egészében annak élt, amiért egészen odáig olyan keményen dolgozott. Azzá a hőssé vált, aki lenni akart, és egyszerűen ragyogott, mint egy csillag, ami az utat mutatja. Ezzel természetesen nem segített Ochakón. Elvégre ki az, aki csak úgy el tud felejteni valakit, aki annyira jó, annyira önzetlen, segítőkész, annyira... csodálatos?

Ochako megrázta a fejét, mert az meg pláne nem segített, hogy már megint Deku körül forogtak a gondolatai. Ezt orvosolandó, már nyúlt is a tévé távirányítója után, hogy belenézzen az esti hírekbe.

- ...épp időben bukkant fel – tájékoztatott éppen a bemondó, és a következő pillanatban máris kapcsolták a helyszínről jelentkező riportert, akinek le kellett szorítania a szoknyáját, hogy a hirtelen támadt széllökés a nyakába ne fújja.

- Hihetetlen! – kommentálta eközben, és a kinyújtott mutatóujja nyomán a kamera egy ismerős zöld jelmezre fókuszált, Ochako gyomra pedig rándult egyet.

Nyilván.

Ki más lenne a nap hőse? Igazán mutathatnák többet Bakugót vagy Todorokit, ők egyáltalán nem voltak semmilyen hatással a gyomrára. Meg úgy általánosságban a többi hős kolléga sem, teljesen mindegy, hogy egyébként mekkora népszerűségnek örvendtek.