A békacsókolgató hadművelet

19. fejezet - Ajtót nyitni az új lehetőségnek

Egy érintés a vállán elég volt ahhoz, hogy a világ kiforduljon a sarkaiból.

Mert Ochako akkor megtántorodott, majd egyensúlyát veszítve a szűk utca kövére esett, éppen úgy, hogy tökéletes rálátása legyen a pillanatra, amikor egy csuklyát viselő idegen hátulról leszúrta Dekut. Dekut, aki éppen őfelé tartott, ezért nem vette észre a veszélyt. Dekut, akinek most egy kard véres pengéje állt ki a mellkasából.

Dekut, akit Ochako még mindig szíve minden rémült dobbanásával szeretett.

Deku térdei úgy koppantak a kemény betonon, hogy a visszhangját mintha messzire hallani lehetett volna. Minden más elhomályosult Ochako körül, nem érzett szagokat, nem hallotta a mentés zaját, és elmosódtak az épületek és az emberek körvonalai is. Nem létezett más, csak ő. Csak az ő döbbent pillantása, majd ahogy a meglepetésből egy pillanat alatt fájdalomba torzult az arca. Nem mosolygott, sem őszintén, sem fáradtan, sem fájdalmasan. A kezét erőtlenül nyújtotta ki, mintha segítségért kapott volna, de a karja hamar visszahanyatlott a törzse mellé. A szájából lassan szivárgott, a mellkasán ütött sebéből pedig csordogált a vér.

Ochako próbált felkelni, de a mozdulatai koordinálatlanok és esetlenek voltak. A köré ereszkedő, fájdalmas némaságot nem törte meg más, csak a saját, sírásba forduló zihálása.

- Deku! – sikította, de a hangja nem ért el a barátjához.

A fiú csak meredt maga elé, a szemei már élettelenek voltak. Már soha nem fog mosolyogni, már soha nem fog mozdulni sem, már soha...

Ahogy Deku élettelen teste arccal előre a földre hanyatlott, Ochako mellkasában korábban sosem érzett fájdalom áradt szét. Az egész testében megfeszült, de nem volt ura a mozdulatainak. Kétségbeesetten próbált felállni, odamenni, megérinteni, megnézni, segíteni, megmenteni, mellette lenni, bármit. De nem bírt mozdulni.

Az iskolás emlékek most hirtelen úgy elevenedtek meg Ochako előtt, úgy mostak el mindent, mintha visszautazhatott volna az időben, hogy még egyszer utoljára lássa Dekut. Mintha csak ő is haldokolna, és leperegne a szemei előtt az élete. Mintha csak a ráereszkedő fájdalom játszana vele.

Amikor először találkoztak, Deku kigáncsolta magát. Mókás fiúnak tűnt, olyan más volt, mint a többiek. Akkor Ochako megmentette őt egy csúnya eséstől, és egy pillanatig sem gondolta, hogy alig néhány órával később ez a fiú képes volt feláldozni a bekerülési esélyeit azért, hogy megvédje őt. Az emlékeibe égett a pillanat, amikor már szinte magán érezte a hatalmas robot fájdalmas csapását, de mielőtt ez megtörténhetett volna, ő mozdult, ugrott, ütött... védett.

Az első tanítási napon megmagyarázhatatlan boldogság töltötte el, amikor újra láthatta a kedves fiút. Amikor egy csapatként harcoltak Iida és Bakugo ellen, izgatottságot érzett. Az első sportfesztiválon látta először igazán, Deku mennyire önzetlen volt igazából. Stain támadása után Ochako görcsben álló gyomorral hallgatta a fiú hangját a telefonban. Az edzőtáborban kimerülten mosolyogtak össze. Bakugo elrablása után mintha osztoztak volna az aggodalmon.

Látta Dekut lelkesnek. Bánatosnak. Elkeseredettnek. Elmélyültnek. Kimerültnek. Boldognak. Dühösnek. Vidámnak. Izgatottnak. Meglepettnek. Annyi mindennek látta őt az évek során. És Ochako őszintén szerette a fiú minden arcát. Mégsem mondta el neki soha.

Nem mondta ki most sem. Mégis ott rezgett minden kétségbeesett kiáltásában, amivel Dekut szólogatta. Ott feszült a testében, ahogy próbált felállni és odamenni hozzá. Ott ült a mellkasán, ott visszhangzott a zokogásában, ott volt benne, hogy még mindig sokkal jobban szerette őt, mint ahogy azt valaha is kimondta.