A békacsókolgató hadművelet

13. fejezet - Árulkodó jelek

A napok csigalassúsággal teltek a nyomozónál tett látogatásuk óta. Ochako gyakran kapta magát azon, hogy reggelente és hazafelé kitérőket tett, hogy ellenőrizhesse az elhagyatottabb sikátorokat. Nem arról volt szó, hogy ne tudta volna tiszteletben tartani Tanaka döntését, egyszerűen csak meg akart győződni róla, hogy nem fekszik-e valahol a közelben egy újabb gyilkosság áldozata. Egyszer sem talált semmit – leszámítva egy harcias anyamacskát, aki a kicsinyeit védelmezve rávetette magát mindenkire, aki meg merte közelíteni őket.

Bár a pluszmunka nélkül egy kicsit több ideje lett volna a társkeresésre, Ochako valahogy mégsem érzett magában kedvet a próbálkozáshoz. Persze, megnyitotta időnként a leveleit, válaszolt mindenkinek, de sokkal inkább érezte kötelező feladatnak, mint tényleges kapcsolatteremtésnek. Egyedül Kosuke üzeneteit szerette olvasni, mert a férfi általában elgondolkodtató kérdésekkel és intelligens gondolatokkal jelentkezett. Akadtak rajta kívül szellemes, bókokkal nem fukarkodó próbálkozók, ők viszont túl könnyen kényelmetlen helyzetbe hozták Ochakót.

- Beszélgettem egy kicsit egyikükkel – mesélte, miközben Yaomomo töltött maguknak egy-egy csésze teát. – Talán nem kellett volna, mert már az első leveléből éreztem, hogy nem igazán működne közöttünk a dolog. Csak alapvetően azért a legtöbb embernek vissza szoktam írni. Szóval beszélgettünk egy kicsit, és nagyjából a harmadik levelénél tűnt fel, hogy folyamatosan azt ismételgeti, mennyire tetszem neki. Erre egyrészt nehéz bármit is mondani, másrészt meg ha ennyiszer mondja...

A barátnője figyelmesen hallgatta őt végig, és egyszer sem próbálta meg félbeszakítani, hogy elmondhassa a saját tapasztalatait vagy tanácsait. Momo mindig udvarias volt, sosem szólt bele kéretlenül mások dolgába, de Ochako olyan régen találkozott vele a többiek nélkül, hogy egészen el is felejtette, milyen felüdítő érzés volt valaki olyannal beszélgetni, aki úgy akart jót neki, hogy közben nem véleményezett mindent. Amikor a volt osztálytársa meghívta magukhoz teázni, Ochako először még azon is elgondolkozott, hogy kibúvót keressen.

Tudta, hogy nem lett volna szabad azt feltételezni, hogy a találkozó fárasztó vagy épp unalmas lesz, ő mégis ettől tartott. Végül azért meggyőzte magát, hogy szüksége van valamiféle változatosságra, figyelemelterelésre, és egyébként is nagyon régen nem volt lehetőségük beszélgetni. Ahogy a finom teát iszogatta, mardosni kezdte őt a bűntudat, amiért igazából el sem akart jönni, a barátnője meg mindenki másnál megértőbbnek és türelmesebbnek bizonyult.

- És van olyan, aki tetszik innen? – kérdezte Yaomomo egy cukrozott süteménnyel a kezében. A teraszon üldögéltek egy-egy kényelmes szivaccsal bélelt fotelben, és bár nem volt olyan meleg, mint az előző hétvégén, a friss levegő és a természet békés hangjai utánozhatatlan nyugalmat árasztottak.

- Nem tudom – sóhajtott fel Ochako, és feljebb húzta magán a vékony pokrócot, amit a barátnője adott neki néhány perce. – Néha azt hiszem, szimpátiánál többet nem is tudok érezni senki iránt. Sok nagyon kedves ember ír nekem, sokkal szebbeket, mint amiket én viszonozni tudok. És tudom, hogy nagyon nehéz lehet kezdeményezőnek lenni, szóval nem akarok velük tiszteletlenül viselkedni. De hiába minden, a legtöbb, amit érezni szoktam, hogy szívesen beszélgetnék velük.

- És ez baj? – emelte a szájához a csészéjét Momo, és bár nem tett éppen semmi különöset, mégis olyan volt, mintha ragyogna. És ehhez nem volt szüksége arra, hogy sokat beszéljen, hangoskodjon vagy hevesen gesztikuláljon. Az elegancia, a bölcsesség és a jóindulat furcsa egyvelegének tűnt.

- Nekem talán még nem lenne – gondolkozott el Ochako, ahogy visszapislogott a kezében tartott csészére. Korábban még nem látta ezt a készletet, ezért úgy sejtette, hogy újabb szerzemény lehetett. Az aranyozott díszítés hibátlan volt; egy kicsit talán feleslegesen szép is egy egyszerű teáscsészéhez.