Kínzások és Kivégzések [BEFEJEZETT]

Kínzások és kivégzések Magyarországon

Ahogy szerte Európában, sőt az egész világon, Magyarországon is évezredes múltra tekint vissza a kivégzések és a büntetésként használt kínzások történelme. Ám ahogyan a fejlettebb országok többségében, úgy hazánkban is alkotmányellenesnek nyilvánították a halálbüntetést, így 1990-től ez a büntetési tétel már nem szerepelhet a könyvekben.

Hivatalosan az utolsó, Magyarországon kivégzett embert Vadász Ernőnek hívták, akit 1988. július 1-én akasztottak fel, különösen kegyetlen gyilkosságért. Vadász előbb halálra vert és kirabolt egy 53 éves férfit, majd 710 forint értékben loptak el ingóságokat házából társával, végül pedig egy tiszacsegei vendéglőből emeltek el ötezer forintot és egy számológépet. Vadászt végül akasztásra ítélték, így ő volt az utolsó, akit Magyarországon halálbüntetéssel sújtottak. Noha az ő esete után is ítéltek halálra bűnözőket, esetükben később életfogytiglanra változtatták a büntetést.

Ez volt tehát az utolsó ilyen eset, de természetesen messze nem a legbrutálisabb. A középkori Magyarország sem volt kivétel az olyan jellegű kivégzések alól, mint mondjuk a karóba húzás, a felnégyelés, az akasztás, az élve elégetés és hasonló kegyetlenségek. Ezeket persze főleg a nép szeme láttára követték el, a kivégzéseknek ugyanis főleg demonstratív jellege volt, ezzel szerette volna az állam jelezni a nép számára, hogy a tetteknek súlya van, akit elkapnak, hogy vétett az írott törvények ellen, az példás büntetésben részesül.

Ekkoriban még nemigen volt népszerű a szabadságvesztéssel való büntetés, máshogy értelmezték ugyanis a szabadság fogalmát. Azonban a nyilvános retorziók alkalmazása sem mindig érte el a célját, a nép ugyanis inkább egy vásári látványosságként, örömünnepként élte meg embertársaik szenvedését, nem ritkán pedig az ezerfejű is részt vett az ilyen eseményeken egy-egy eldobott kő vagy levágott ujj, végtag formájában.

Lássunk tehát néhányat a leghíresebbek közül.

Boszorkányüldözés

A magyarországi boszorkányüldözés nem tekint vissza olyan tartalmas múltra, mint a tőlünk nyugatabbra lévő országokban, ráadásul számtalan különbözőséget is mutat a spanyol és a német esetekhez képest. Noha hazánkban már 1061-ből találunk feljegyzéseket boszorkányperekről, a 16. századig mindössze néhány tucat esetről maradtak fent írásos emlékeink.

Hogy a boszorkányság mennyire megfoghatatlan és bebizonyíthatatlan vád volt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy teljesen mást értettek Magyarországon és a fentebb említett nyugati országokban alatta. Míg hazánkban a nőket többnyire szerelmi átok, rontás és kuruzslás miatt vádolták meg vele, addig a spanyoloknál például a keresztény hit megtagadása és az ördöggel való szövetség jelentette a bűnt. Mivel a példákból is kitűnően látszik, hogy Magyarországon azért nem számított akkora hatalmas, főbenjáró bűnnek a boszorkányság – legalábbis egy tehéncsorda megátkozása nem ért fel a Sátánnal való közösüléssel -, viszonylag szegényesebb a fennmaradt dokumentumok száma is, amelyekből megtudhatnánk, miként is büntették meg az elítélteket.