Kínzások és Kivégzések [BEFEJEZETT]

A Spanyol Inkvizíció

Ahhoz, hogy a szervezet létrejöttét megértsük, szükséges áttekintenünk a kor fontosabb történelmi eseményeit, és ehhez évszázadokkal korábbra kell visszanyúlnunk. Hogyan lehetséges, hogy egy olyan jámbor eszméket hirdető vallás, mint a kereszténység berkeiben jött létre a világtörténelem egyik legrettegettebb büntetési formája?
A kereszténység kezdeti elterjedésekor a Római Birodalom császárai kemény kézzel és szigorúan csaptak le az új vallás követőire. Az üldözött keresztényeket megkínozták, különféle tortúráknak vetették alá, hogy megtagadják új istenüket; így érthető, hogy kezdetekben egyértelműen a kínvallatás szokásával szemben foglaltak állást. Nem csupán vallási-ideológiai, de jogi magyarázatát is megtalálhatjuk mindennek, ugyanis a görög és római jog elsősorban a rabszolgák esetében engedélyezte a tortúra alkalmazását, a keresztény világban keresztények pedig nem lehettek rabszolgák – így nem igazán volt kin végrehajtani az effajta büntetést. Ebben az időszakban keresztény ember számára tiltott volt, hogy bírói tisztséget viseljen, mert vallási előírásai ütköztek a törvénnyel, hiszen ők nem szabhattak ki kínvallatást másokra sem.

A korai keresztények hitték, hogy a bűnöket és a hamis tanúskodást Isten azonnal megtorolja, még itt, a földön. Idővel természetesen rájöttek, hogy ez nem igen történik meg, így a kínzással felérő büntetési formák lassan visszaszivárogtak igazságszolgáltatásukba. Az istenítéletre bízva magukat először enyhébb módszereket vezettek be: a vádlott személynek megszentelt kenyeret kellett ennie, és ha nem tudta lenyelni, bűnös volt; vagy valamilyen szentnek tartott tárgyra kellett esküt tenni. Súlyosabb esetekben izzó vassal égették meg a vádlott végtagjait, vagy forró vizet öntöttek rá abban a meggyőződésben, hogy ha az illető ártatlan, Isten megvédelmezi majd. Sok esetben már az istenítélettől való rettegés kiváltotta a beismerő vallomást, így rövidesen vallatási célokra is alkalmazni kezdték.

Az istenítéletnek már a 12. században sok bírálója akadt mind a vallási, mind a jogi színtéren. Vallásfilozófiai szempontból istenkísértésnek minősült olyan csodát várni, hogy az ártatlanok nem sérülnek meg a kínvallatás során, a jogászok pedig megállapították, hogy számos esetben ártatlan embereket ítéltek el, amiért nem mentek át az istenítélet próbáin. Ennek ellenére 1215-ig általánosan használatban maradtak, amikor is III. Ince pápa betiltotta azokat a lateráni zsinaton, és helyébe az inkvizíciót intézményesítette.

Maga az inkvizitórus eljárás már három évszázada létezett ekkor, lényege az volt, hogy a császári megbízottak (az inkvizítorok) beavatkozhattak bármilyen peres eljárásba, és ítéletet hozhattak az uralkodó nevében. Az egyház nevében eljáró inkvizítorokat eleinte az eretnekekkel szemben alkalmazták, később azonban egyre szélesebb lett az a kör, amelyben intézkedhettek. Az inkvizíció számos országban elterjedt intézménnyé vált: az Aragóniai Királyság mellé hamarosan csatlakozott a Francia Királyság, a Pápai Állam, Szicília és a Nápolyi Királyság majd a német területek is.
A kezdeti elképzelések szerint az inkvizíciót – amelynek célja az eretnekek felkutatása és elítélése volt – a helyi püspökök irányították volna, de hamarosan kiderült, hogy ismereteik és jogaik, területi hatályuk behatároltsága miatt nem tudnak az eretnekség általános kérdéseivel foglalkozni. Ezért IX. Gergely pápa megalapította a Rómából irányított pápai inkvizíciót, mely átvette mindezen feladatokat.