Your Eyes Tell || Vkook *BEFEJEZETT*

1️⃣7️⃣

Másnap reggel, szinte úgy éreztem, hogy kiugrik a szívem. Fájt és mintha ki akarna robbanni a bordáim közül. Úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok, olyan fájdalom járta át az egész testemet.

- Anya!- ordítottam torkom szakadtából.

Taehyung szemszögéből:

Reggel Jungkook nem jött ki a házból és suliba se jött. Kopogtam az ajtón is, de nem volt senki sem otthon. Égetett a hiánya, hiszen így Jimin a nyakamban volt, nem hagyott békén és azt sem tudtam, hogy mit csináljak magammal Kookie nélkül. Aggódtam, hogy nem-e esett valami baja. Nem tudtam semelyik szülőjének a telefonszámát, Jungkook pedig nem vette fel.

- Mi a baj, haver?- ült mellém tesinél, Hoseok.

- Jungkook felszívódott. Tudod ő beteg. Szív beteg. Nem akarom őt is elveszteni.- hajtottam le a fejemet.

- Ugyan. Erős fiú ő.- bokszolt a vállamba.

- Nem ismered. Nem tudod mennyire szenved mikor valami baj van. Nagyon féltem, Hobi. Nem bírnám ki.- ráztam meg a fejemet.

Hoseok próbált felviditani de valahogyan nem ment. Éppen vége volt az órának és már fel voltam öltözve, mikor rezgett a telefonom. Egy ismeretlen szám hívott, de valamiért éleztem, hogy fel kell vennem.

- Igen, tessék?

- Szia Tae, Jungkook anyukája vagyok.- szólt bele szipogva, a nő.

- Történt valami Jungkookkal?- nőtt gombóc a torkomba.

- Ma reggel rosszul lett... Szívrohama volt.- csuklott el a hangja, mire bennem megállt az ütő.- Időben tudtak neki segíteni, de...- sírta el magát.

- Mi? Mi van vele?!

- De... Azt mondták, hogy csoda ha megéli a holnapot. Gyere be hozzá, kérlek. Nem tudni, hogy leáll-e a szíve, akár ebben a percben vagy nem.

- Azonnal megyek.- raktam le a telefont.

Szemeimből a könnyek szinte bombaként robbantak ki, ahogy végigszaladtam az egész iskolán, egyenesen a kórház felé tartva, megszégyenítve a vilag leggyorsabb autoját is.

Amint beértem a kórházba, azonnal megkérdeztem, hogy hol van, amit szerencsére meg is mondtak, így futottam még három emeletet az intenzívre, ahol az anyukája megviselt arcával találtam magamat szembe, aki Kookie apukájának a karját szorongatta.

- Jó napot!- köszöntem nekik.- Hol van?- csuklott el a hangom.

- A hármasban.- válaszolt az apja, olyan gyenge és elveszett hangon, hogy éreztem.... valami nagyon nincsen rendben.

Futólépésben közeledtem a szoba felé, s mikor beértem, a látvány lesokkolt. Jungkooknak fal fehér volt a bőre, a műsszerre nézve pedig még pulzusa is alig volt.

- Oh istenem...- dobtam le a táskámat a földre, majd odamentem hozzá, leültem a mellette lévő székre és megfogtam a kezét.- Szia, kicsim.- csuklott el a hangom.- Ne hagyj itt, kérlek.- emeltem fel a kézfejét az arcomhoz, hogy érezzem az érintését.- Mostmár itt vagyok, Nyuszi.- sírtam el magamat, mint egy kisgyerek, dehát mit tudtam volna tenni?

A szívem darabokra kezdett hullni, ahogy láttam a szerelmemet kómában fekve, nem reagálva semmire sem.

Órákig ültem ott mellette, vigyázva rá és az összes lehetséges módon támogattam ahogy most csak tudtam.

- Nyisd ki a szemedek, kicsim...- szólaltam meg egy kései órán, mikor már a szülei is elmentek haza, de én ragaszkodtam, hogy hagy maradhassak.- Hagy lássam azokat a gyönyörű szemeidet...- sírtam fel újból.

Hiába vártam, hiába akartam...

Jungkook nem nyitotta ki a szemét.