Ragyogás (BEFEJEZETT)

19. fejezet

Álltam a koponya bejárat előtt. Üres tekintettéből szinte üvöltött a halál. Tettem egy lépést, és a sötét, hideg éjszakában alakok körvonalai rajzolódtak ki, egyre közeledve felém. Az erőlködő Holdfény, itt-ott próbálkozott áttekinteni a sűrű felhők között, így néha a kardok pengéjén megcsillant a fénye. Árnyak! Remek!

Lássuk csak a jelenlegi helyzetemet, az energiám lemerülőben, a pajzsom, mivel kiterjesztettem, és segítségemül rohant az opál ereje is, jócskán leszívott. A földből életet adtam konkrétan egy erdőnek, ami még jobban megcsapolt. A pajzsommal átrepültem a tüskés növény felett, konkrétan, ha százalékokról beszélnénk, akkor körülbelül tizenöt százaléknyi erőm maradt, jóformán nem elég semmire. De még ha a belemet is húzom magam után, akkor is végig kell csinálnom ezt az egészet.

A kezeim mellettem lógtak, muszáj voltam az opál erejéhez nyúlni, ami ugyan megnöveli az erőmet, de hamarabb is szívja le, mivel önmagát tölti vissza, ezért is halt meg már olyan sok Tiszta vérű, aki használta a követ, hisz az életerejével fizetett a segítségért. Annyira jó lenne nem lenulláznom magam. A helyzetem katasztrofális, egyedül egy tucat Árnnyal szemben. Időm sem volt túl sokat mélázni, mert a hidat megvilágította a felém lövellt tűzcsóva, mely annyira gyorsan tette meg a köztünk lévő utat, hogy alig maradt időm elugrani az útjából. Ennek viszont a mögöttem magasodó tövises növény örült nagyon, mert az energiától megduzzadva nőtt még magasabbra.

Az energiámat a karjaimba koncentráltam, meleg volt és erős. Először csak fénylett, majd villámok cikáztak a karjaim között, nem is olyan nehéz keresztezni az elemeket. Némi megkönnyebbülésként ért, hogy némelyikük előtt megnyílt, azaz átjáró, amivel az ötödik Árny megszökött előlünk, de azzal a megkönnyebbüléssel félelem társult, mert kitudja, melyikük veszi el az egyik társam életét.

- ÁÁÁÁ!!! – Érkezett egy-egy üvöltés a jobb és a bal oldalam felől, még szerencse, hogy jelzéssel voltak felém, mert annyira elbambultam az aggodalmaim alatt, hogy kis híján elveszítettem a fejem. A két penge keserves csikorgással akaszkodott össze, ahogy a fejem helyett egymást találták el. Lebuktam, és kimenekültem kettejük közül, de nem sok reményem volt, mert a hátam mögül még négyen érkeztek.

A „rózsabokrot", hogy ne tövises kerítésnek nevezem, messzire el akartam kerülni, mert amint megérezte a közelségemet, úgy kapott is felém. Cselekednem kellett, a villámok még ott cikáztak a karomon, meglendítettem őket, és összefonódva, a két támadom nyaka köré tekeredtek, erőteljes szorításuk, pillanatok alatt meggátolta a levegővételt, elernyedt testüket, egymáshoz csaptam, majd a villámaimat visszarántottam. Ők ketten, mint két rongybaba zuhantak a földre. Nem hiszem, hogy megöltem őket, bár nem nagyon érdekelt a sorsuk, de legalább kettővel kevesebbre kellett koncentrálnom. Az erőmmel takarékoskodnom kellett, így jöhetett a közelharc.

A legelső kivégzésemen nem is olyan régen voltam túl, most nem életeket láttam magam előtt, hanem gyilkosokat, így mikor az egyik tőröm, a felém sújtó kardba akaszkodott, addig a másikkal, gyönyörű metszést vágtam az Árny mellkasába. A vér mely az arcomba fröccsent, kissé maró hatású volt, égett alatt a bőröm, ahogy kihúztam a mellkasából a tőrömet, nem volt időm megtörölni az arcomon ücsörgött cseppeket, mert fordulnom is kellett, hogy a következő kard, ne az én mellkasomba érezze jól magát.

A lábaim előtt négy Árny holttest feküdt, a rózsabokor pedig addig nyújtózkodott, míg a korábban megfojtott két Árnyat el nem érte, és jó ízű csontropogtatással magába nem rántotta. Fáradt voltam, a karjaimba görcs állt, miközben az oldalam húzódott, a jobb combomon egy mély vágást gyűjtöttem be figyelmetlenségemnek köszönhetően. A hajam állandóan az arcomba lihegett, a ruhámnak vér és acél szaga volt. Az Árnyak nemhogy fogytak volna, csak gyülekeztek, a levegővételem szapora volt, úgy éreztem a tüdőm rögtön felrobban, a szívem kalapált, az izmaim görcsösen ragaszkodtak, ahhoz az álló helyzethez, amiben a legutolsó megmozdulássommal kerültem.