Ragyogás (BEFEJEZETT)

4. fejezet

Sziasztok. Csak szeretném jelezni, ha valaki esetleg valami nagy érzelmekkel gazdag sorozatra számít, mint az megszokott tőlem, annak azt javasolom, hogy már most hagyja abba az olvasását, mert csalódni fog. Kivételesen bár romantikus szál lesz benne, de korán sem helyeztem most rá a hangsúlyt, hanem a történetre koncentráltam, és a tájat melyet elképzeltem meg tudjam írni. Akit érdekli ez a történetem, attól szíves várok visszajelzést, hogy tényleg sikerült-e átadnom azt amit szerettem volna.

Mikor valamitől megijedtem, mindig anyához szaladtam. Ő átölelt, és addig ringatott a karjaiban, míg el nem aludtam. Ha éppen nem voltak otthon, akkor mindig a bátyám volt számomra a bástya. Mindig azt mondták, te különleges vagy. Ne szégyelld a szemeidet, gyönyörűek, és mindig csak az igazat fogják látni.

Milyen igazságról beszéltek nekem? Jelenleg, amit látok az megijeszt, elgyötör, keserűséggel tölt meg. Egy fehér teremben vagyok, egy vörös kanapén ücsörögve, hol a kijáratot a menekülést mutató ajtót bámulom, hol a tükör hívogató dalát hallva, elmerülök szürkés színében, aranykeretbe foglalva. Döntenem kell, nem ülhetek itt napokat, fáradt vagyok és éhes. Összegyűjtöm az erőmet, legyek túl rajta, a suttogás, mely már marja a dobhártyámat, úgyse engedne ki innen. Ahogy haladok a tükör felé, ahogy egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá, úgy lesz egyre nagyobb. Szürke a tükör, soha nem láttam szürke tükröt. Egy tükör, csupán tükör, belenézel, megnézed magad, megigazítod a sminked, és ennyi. De itt, ott vagyok benne, homályosan, alakom kivehető. Egészen közel lépek, hogy az orrom lassan hozzáér a tükörhöz, az arcom ekkor válik láthatóvá.

Tisztánlátás? Az meg mi, ez egy antik tükör, nagyon szép, arany keret, tetejét levelek díszítik, közepén egy pufók angyal néz le rám. Azon kívül, hogy minden szürke, és látom magam, semmi sem történik. A keret letisztult, ahogy végig húzom rajta az ujjaimat, sima. Érzem benne az erőt, mintha élne, lélegezne, ilyen különleges tükörrel még sohasem találkoztam.

Tekintetem újra a tükörképemre vetem, hunyorogva hajolok egyre közelebb az arcomhoz, mikor egy hullámhalad végig a tükörfelületén. Ettől ijedten lépek hátra, tényleg él. Kíváncsiságom képtelen vagyok legyűrni, óvatosan, lassú, félénk mozdulattal nyúlok a tükör felé. Ahogy megérintem, mintha egy zselatinba nyúltam volna. Puha, hideg, kissé ragadós tapintású. Az ujjamat eltávolítom a felületről, enyhén hullámzik, mintha egy vízcsepp hullott volna egy tó felszínére, majd ismét megállapodik. Nézem a szemeimet, a fejem sajogni kezd, látnom kell, valamit látnom kell, de mit? A tükörképem szemeiben apró kristályréteg képződik, ami lassan teljes retinává alakul, akár egy kontaktlencse, ekkor minden kitisztul.

Zöld tájat látok, vastag, sötét, kérges fákat, hatalmas lombkoronával. Vékony aranyhomokokkal borított út vezet befelé a fák közé, hívogat engem. A fák tövében virágok, körülöttük méhek és pillangók szelik a levegőt. A pillangókat jobban megnézve, emberkék. Aprók ugyan, de van fejük, testük, karjuk, lábuk. Apró kis emberkék, csodálatos szárnyakkal. Az út végén, árnyék tűnik fel, egy kecses női alak sétál felém. Haja fekete, mint a holló, ruhája hófehér. Hosszú földig érő, selyem ruháján csak az intimebb részek vannak takarva, a hasa és a lábai átlátszanak a ruhán, talán valami tüll, esetleg muszlin anyag van összeöltve a selyemmel. Lábán nincs cipő. Egyre közelebb ér, az arca ismerős.

- Hisz ez én vagyok! – csattan fel bennem a felismerés. Szemeim annyira kékek, hogy már látok átmenetet a fehér között. Mosolygok, homlokom lánc vonul végig, az orrommal egy vonalban, egy királykék opál függ. - Lehetetlen! Nem, ez nem lehet! – Belecsapok a tükörbe, a képem eltűnik, szemeimből patakokban folynak a könnyeim. Elönt a kétségbeesés, lábaimból kimegy az érő, összerogyok a tükör előtt, tenyerem a tükör felszínéhez nyomódik. Meleg tenyeret érzek a sajátom alatt, felnézek. Könnyeimen át látom magam az újra kitisztult tükörben, ott mosolygok, leguggoltam kétségbeesett saját magamhoz. Miért történik ez velem? Ki vagyok én? Felpattanok, rettegve hátrálok a tükörtől, ahonnan még mindig boldogan integetek. A lábaim megiramodnak, kirántom a kétszárnyú ajtót, és kirohanok rajta.