Ragyogás (BEFEJEZETT)

2. fejezet

Öt órás pokoli út. Így jellemezném az égben töltött perceimet. Felpréselődve az ablakra próbáltam a tájban gyönyörködni. Mikor repülőn utaztam, mindig úgy éreztem magam, mintha madár lennék. Anya állandóan mosolyogva jegyezte meg „Te, az én madárkám vagy". Szerettem a szüleimmel elutazni, a családi nyaralások emlékébe menekülve hallgatom a mellettem lévő úr szürcsölését, csámcsogását. Néha elböffenti magát, majd széles vigyorral kér elnézés, én meg megerőltetve magam közölöm – semmi baj. Kezdtem zavarónak érezni, hogy a felszolgáló kocsi, állandóan a mi sorunk mellett állt meg, szerintem, ez felfalja az egész gép élelmiszer-tartalékát. A sok ital megtette a hatását, kipréselte magát a székből, és elindult a vécé felé. Szinte hallottam, ahogy a széke felsóhajt, majd azonnal azon tűnődtem, hogy van-e a gépen láncfűrész, mert az ürgét, tuti, ki kell vágni az illemhelyiségből, ahová még én is éppen, hogy beférek, olyan szűkösre alakították. Van bent egy vécé és egy kis kézmosó. Leülsz a vécére, felállsz, megfordulsz és kezet is moshatsz, mind ezt pár centin belül.

Az órámra tekintve, anyuék bizonyára már a gépükön vannak, magasan a felhők felett, csak ők a másik irányba, egyenesen Afrika felé. Még alig pár órája jöttem el otthonról, de máris szörnyen hiányoztak.

Isten nem kegyelmezett. A csávókám kivergődött nagy dörömbölés közepette a mellékhelyiségből, pedig most igazán nem bántam volna, ha beszorul, és leszállás után szedik ki onnan a biztonságiak. De sajnos, nincs ilyen szerencsém. Visszafészkelte magát a székébe, de most sokkal közelebb dőlt hozzám, én meg önszántamból feküdtem fel az ablakra. A kövérség egy dolog, de ráférne egy tic-tac vagy valami hasonló. Könyörgöm mindennek, ami szent, minél gyorsabban landoljunk Kaliforniában, mert ezt már nem bírom sokáig!

Imám meghallgattatott. Szinte futva menekültem ki a gépből, kis híján feldöntve az előttem haladókat, nem győztem elnézést kérni. Kirohantam a terminálba, felkapta a szalagról a megérkező csomagomat, és az első taxinak füttyentve, be is vágódtam.

- Háromszázhetvenkilenc Williard North, gyorsan! – Szinte könyörgőre fogtam.

- Kellemetlen volt az útja? – érdeklődött a sofőr, miközben egyik emelkedőn kapaszkodtunk fel a másikra. A házak egymásba építve, csinosan, kerítésként ácsorogtak a főutak mellett.

- Eléggé megviselt – feleltem.

- Angol?

- Hallatszik? – kérdeztem vissza, mire a visszapillantó tükörben bólintott.

- Ha itt fog élni, hamar át fog állni a mi nyelvezetünkre. Van egy pár angol kollégám, de olyan régóta élnek itt, hogy észre sem lehet venni a különbséget – mosolygott. – Meg is érkeztünk! – A kocsiban behúzta a kéziféket, mert egy elég meredek emelkedő tetején állt meg. Egyforma stílusú házak sorakoztak, de mégis mindegyik valamiben eltért a szomszédjától, és nem csak színben. Az enyém egy rózsaszín, három ablakkal az utcafrontra tekintő házacska, tizenkét lépcsőfok vezetett fel a barna bejárati ajtóig. Az utcám összekötötte a Fulton Streetet és a McAlliszter Streetet, így a Fulton Streeten haladva, két utcával arrébb, már ott volt az egyetemem, amit úgy terveztem, hogy majd holnap tekintek meg. Itt is huszonötöt kértek, de dollárban, kissé olcsóbb volt, pedig az út hosszabb.

Felcipeltem a bőröndömet a lépcsőn, és bekopogtam. Egy tejfehér ősz hajú hölgy nyitotta ki az ajtót, vörös kosztümben, ajkain elég erős rúzzsal. Oké, hogy jól akar kinézni, de ez azért túlzás.

- Jó napot kívánok! Stacy Aechan Claville vagyok – mutatkoztam be.

- Már vártam, kedvesem. Jöjjön beljebb – tessékelt be. A ház kellemes nyugodtságot és melegséget árasztott magából. Az előszobából egy szűk lépcső vezetett fel az emeletre, a lépcsőtől balra egy hatalmas nappali nyílt. – Ez a nappali – mutatta -, itt felmész, fent van két emeleti szoba és egy fürdő. A nappali sarkából nyílik egy ajtó, ami a ház háta felé vezet, ott a konyha, ott ki lehet menni a kertbe. – vezetett körbe.