Ragyogás (BEFEJEZETT)

7. fejezet

Azt hittem leszakad a fülem. Jennie megragadta és ráncigált maga mellett, meggörnyedve kapaszkodtam a kezében, miközben jajgattam.

- Ez fáj! Eresz el! – kétségbeesetten könyörögtem, de mintha a falnak beszélnék. Bárki is jött velünk szembe, az félreállt, még csak sajnálkozó pillantásra sem méltatott.

- Mit gondoltál mikor közöltem, hogy maradj a szobádban? – förmedt rám. – Amit én mondok, az lesz, megértetted? Nem fogod Namjoont rám haragítani!

- Kire haragítottam rá? – lábadt már könnybe a szemem, mert a fülbevaló egyre jobban feszítette a fülcimpám, nem álltam messze attól, hogy kitépje a fülemből, iszonyúan sajgott.

- Nem fogsz arra a sorsra juttatni, mint Jungkookot – közölte. De mégis mit követtem el, hogy engem hibáztat? – Szerencsétlen ürge, ő volt kinevezve a védelmeződként, jól átbasztad a fejét, és most molyozhat a könyvtárban. Na, azt lesheted, hogy engem is odajuttatsz! – nyitotta ki az ajtómat, és szó szerint, behajított rajta. Szerencsémre az ágyam megfogott, de könnyes szemekkel masszíroztam a picike fülemet.

- Miért kell ilyen kegyetlenül bánnod velem? – néztem rá.

- Kis anyám, rám meresztheted a boci szemeidet, nem hatsz meg. Idősebb is vagyok, és elég sok mindent láttam már. Őrző vagyok, a második legjobb, ha kell, akaratod ellenére, de megvédelek, az én kezeim alatt még egyetlen Vadász sem húzta a rövidebbet. Ha jóban akarsz velem lenni, akkor most itt maradsz, míg érted nem jövök. – Tekintette szinte vörös szikrákat szórt, túl komolyan vesznek ezek mindent. Mégis mi olyan rossz a könyvtárban, pakolni kell egy-két könyvet, na és? Úgy vágta be az ajtómat, hogy azt hittem, a Golden Gate Park a fejemre szakad, mert elvileg az alatt vagyok, valahol?

Átvánszorogtam a fürdőszobába, a jobb oldali cimpám olyan vörös volt, hogy a rák irigykedve méregetné. Unalmamban úgy döntöttem, bekapcsolom a tévét, de ez is egy hatalmas csalódás volt. Rájöttem, hogy a kezdeti örömöm, hogy talán tévét tudok nézni idelent, meghiúsult, mivel egy valamiféle érintőképernyő, ahol kamerától kezdve, riasztásig mindent egyetlen gombnyomásra volt tőlem. Vajon lesz még normális életem? Vajon kijutok még a felszínre? Ami még jobban felbosszantott, az a lap-topom hűlt helye.

- Hol a gépem! – csattantam fel, amint Jennie kinyitotta az ajtómat.

- A Tudósok elvitték, majd kapsz helyette másikat, ami védett. Kövess! – fordított hátat, így csak pufogva követtem.

Egy fehér folyosóra léptünk rá, amit egy automatikus üvegajtó választott le a többi területtől. Átléptünk rajta, az egész terület orvosi rendelőktől hemzsegett, laborok, vizsgálók mindenfele, és ennyi törpét egy kupacba még nem láttam.

- Ne bámészkodj, megsértődnek – figyelmeztet Jennie, ami igaz is, mert tényleg hamar felkapják a vizet, már volt benne tapasztalatom. Egy retinavizsgáló volt az egyik üvegajtó előtt. Jennie odatette a fejét, majd az „egyezés" zöld felirat után, kinyílt az ajtó, - Rosa!

- Na, végre itt vagytok? – sürgött forgott egy apró szőke hölgyemény, azonnal felismertem, vele futottam össze korábban. – Angyalom, oda csüccs! – mutatott egy fehér fogorvosi székre.

- Én oda nem ülök, valami kísérletet akarnak velem csinálni? – léptem egyet hátra, amúgy is rühellem a fogorvosokat. Erre a pici hölgy elnevette magát.

- Csupán vért veszek tőled – felelte. – Tudod, mivel apró vagyok, nem igazán tudom ezt kényelmesebb módon elvégezni, minthogy ti leültök, én meg a kis hokedlire állva, leveszem a kívánt mennyiséget. – Hozta is a kémcsöveket tartó tálcát. – Nos? – Félve ugyan, de leültem.