Ha megölöd én öllek meg |Befejezett|

11. Fejezet

- Jó reggelt! - Victor puszival keltett. - Készen állsz?

- Mire? - kérdeztem értetlenül.

- Öltözz. Elviszlek vadászni, egy gyönyörű helyre, ahol még biztos nem jártál. Ígérem, hogy tetszeni fog. - nem kellett kétszer mondani, egyből magamra kaptam a ruháimat és már kint is voltunk a friss hajnali levegőn. Körülbelül fél órán át sétálgattunk mire kiértünk egy tisztásra. A reggelinket gyorsan elfogyasztottuk. Ezúttal egy mókust választottam mivel már teljes mértékben őz vegetáriánus vagyok.
Tehát amikor Victor is végzett folytattuk az utunkat, ami halvány fogalmam sem volt merre tart. Most csak pár percig gyalogoltunk, hogy elérjünk a célunkat. El se tudtam hinni a látványt ami a szemem elé tárult. Egy levendulamező volt. Néhol kis bokrok és illatos, színes fák álltak, így növelve a táj szépségét.

- Hogyan találtad meg ezt a helyet? - kérdeztem Victort, aki a vállamon pihentette a kezét.

- Egyszer átutazóban voltam errefelé, az utazásom után visszajöttem és a napokban úgy gondoltam, hogy elhozlak téged is ide. - közben levezetett engem az egyik virágzó fához. A tövében egy-egy vászon, néhány ecset és temérdek szín várakozott. Minden szó egyszerre akart kitörni belőlem amivel letudtam volna írni mit érzek.

- Gondoltam szívesen lefestenéd amit látsz. Mit gondolsz?

- Ez...ez... Nem is tudom mivel tudnám kifejezni a csodálatom. Hihetetlen ez az egész, de mégis nagyon is valóságos. Gyönyörű...

//
Az egész napot a levendulamezőn töltöttük. Pár kemény óra elteltével még egy új mesterművel is dicsekedhettem, amit egy jól látható helyre fogok tenni ha hazaérünk. A festményen lila mező terpeszkedett madarakkal és pillangókkal akik egymást üldözték a levegőben.

- Gyönyörű. - mondta Victor amikor a képet teljes valójában láthatta. - Pont, mint te.

- Te sem panaszkodhatsz a szépséged miatt. - imádom amikor bókol. Ilyenkor tudom, hogy fontos és értékes vagyok számára. Kicsit még üldögéltünk, megvártuk a naplementét (ami nem mellesleg káprázatos volt) majd elindultunk Victorhoz. A táj csak úgy suhant mellettünk, mintha az egész egy rajz lenne amit nagyon gyorsan elhúznák melletted.

- Victor ez az egész nap... Nagyon jól éreztem magam veled. Köszönöm, hogy elvittél oda. - lágy csókot adtam neki. - Minden tökéletes. - majd újra megcsókoltam. Ő megragadta a derekam és belökte a bejárati ajtót. Még ez is tökéletes. Minden tökéletes.

- Khm! - ijedten kaptam el a fejem és a hang felé fordítottam. Egy középmagas, vékony, szőke várakozott a nappali kellős közepén.

- Már attól féltem, hogy haza sem jössz. - az idegen lány hangja inkább kérdőre vonó volt mint sem fenyegető. Általában nem csalnak a megérzéseim, ezért lehetségesnek tartom, hogy ezek ketten ismerik egymást. Ami biztos, hogy nem tudom mi folyik itt de rettentően kíváncsi vagyok.

- Mi még nem találkoztunk személyesen. - a lány felém fordult - Lexi Helmann vagyok és örülök, hogy végre megismerhetlek. - a kezét nyújtotta. Haboztam mivel mégis egy idegenről van szó, de egy kétfogásba még senki sem halt bele. Ugye?

- Mégis mit keresel itt? - kérdezte Victor, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy tömör és lényegre törő, pár perces csevej után kitehesse végre a szűrét. 

- Ne légy udvariatlan Castro. Különben is nem miattad vagyok itt, hanem miatta. - Lexi újfent rám szegezte figyelmét és a már sejtelmessé vált, idegesítően sima felületű arcát. - Beszélnünk kell. Már ha kíváncsi vagy. - igazából érdekel, hogy mit mondhatna egy számomra idegen vámpír, különösen, hogy ő ismer engem. De nem válaszolhattam. Victor megelőzött.