Ha megölöd én öllek meg |Befejezett|

5. Fejezet

Az erdei jelenet után vissza mentünk a házba. Sam próbált jobb kedvre deríteni, megkérdezte választok-e magamnak saját szobát. Meglepődtem, hisz nem gondoltam, hogy ilyen kevés idő alatt amit együtt töltöttünk ennyire megkedvelt.
Az emeleti szobát közül azt választottam ahol tegnap felébredtem. A falak törtfehér színben ragyogtak, amik előtt sötétbarna faragott szekrények sorakoztak. A bútorcsoport tagjai közül a kedvencem az éjjeli szekrény, ami a nagy ágy mellett kapott helyet. A jobb oldali falban volt az ablak, a maradék helyet pedig könyvespolcok töltötték ki, tele érdekesebbnél érdekesebb könyvekkel. A szoba mellet pedig közvetlenül van a fürdő.
Sam felajánlotta, hogy megkaphatom a női családtagjai ruháit, amit először nem akartam elfogadni, de rájöttem, hogy nincs másik ruhám csak az ami rajtam van.
Eddig nem nagyon foglalkoztam az érzéseimmel, de ma este úgy gondoltam, hogy már épp itt az ideje. Már nem térhetek vissza az otthonomba, így mindenki azt hiszi, hogy meghaltam. Talán jobb is mintha azt várnák, hogy mikor megyek haza. A szüleim viszont nem ezt érdemlik. Ugyanazt a fájdalmat kell elszenvedniük, mint Edina halálakor csak most a gyász kétszer akkora lesz nekik. Belegondolok, hogy soha többé nem ugorhatok a karjaikba. Ha problémám van édesanyám nem lesz itt, hogy segítsen. Nem lesznek kik le szidjanak ha valami rosszat csináltam és megmondják mit tegyek. Ha egyszer találok egy párt egyikük nem lehet ott az esküvőn, és nem lehetnek nagyszülő. Soha többé nem láthatjuk egymást. Azt hiszem így aludtam el.

- Clary! - kizuhantam az ábrándok birodalmából. - Indulhatunk vadászni? - lekiabáltam neki, hogy egy perc és megyek. Arra felé mentünk ahol tegnap is voltunk.
Lehunytam a szemem. Meglepetten konstatáltam, hogy a hajnali csend teljesen más volt mint nappali. Kicsit volt csak csendesebb, de a nyüzsgés ugyanaz volt. Még jobban elmerültem. Majd megéreztem a vér bódító illatát. Mint akit kilőttek, úgy futottam áldozatomhoz, ami ismét egy őz volt. Ha ez így folytatom tovább, lassan megszűnik létezni ez a faj.
Amint elkezdtem a táplálkozást, a külvilág összes zaja ismét megszűnt. Csak az őzben csörgedező, életet jelentő vért éreztem. Hirtelen mintha egy emlék lett volna, megláttam az előző evésemet. Úgy szívtam annak a szegény állatnak a vérét mintha csak üdítőital lett volna. Nem is tudom megmagyarázni, de lassan és nehezen elhúzódtam a táplálékomtól. Ami furcsa, hogy nem éreztem már éhséget, pedig pár perccel ezelőtt még annyira éhes voltam, hogy azt hittem az őz nem lesz elég.
Sam pár méterre állt tőlem és engem figyelt. Legalábbis azt hittem, de a tekintete az őzön pihent. Váratlanul nekiesett az állatnak amit félbehagytam, majd nagyjából fél perc múlva amilyen gyorsan ott termett az őznél, olyan gyorsan szakadt is el tőle. Az arca ezernyi érzelmet ábrázolt, köztük zavarodottságot és bűntudatot.

- Sam, minden rendben? - kérdeztem, félve attól hátha én tettem valamit.

- Sajnálom Clary! Tényleg, őszintén én... ez a te reggelid lett volna. N-Nem lett volna szabad nekem is ennem belőle, én... - megfogtam az arcát és a jobb karját.

- Sam semmi baj. Nyugodj meg, vegyél mély levegőt! - tíz mélylevegő után megkérdezem, mégis mi történt.

- Nem eszünk más zsákmányából. Ez olyan, mintha kiraboltalak volna. Nálunk vámpíroknál ez amolyan íratlan szabály. Mindenki tudja.

- Figyelj Sam, nem tehetsz róla, éhes voltál. Te a gondomat viseled, mindenben segítesz, igazán nem kell emiatt bűntudatot érezned. Gyere inkább menjünk haza, hogy lenyugodj.

Miután hazaértünk felkísértem volna Samet a szobájába, de ő nem volt hajlandó felmenni, úgyhogy helyette én mentem. Teret és időt akartam hagyni neki, mivel úgy láttam felzaklatta az erdőben történt incidens, de én nem értem az egészet. Biztos azért mert még új vagyok, és lehet hogy ha más tett volna ilyet és is kiakadtam volna.
Egy órával később lementem a nappaliba, ahol Sam éppen olvasott, és én bátorkodtam megzavarni. Leületem az övével szemben lévő fotelba.

- Kérdezek valamit? - bólintott, majd becsukta a könyvet. - Miért hívod mindig a teljes nevén Victort? Esetleg van valami konfliktus közöttetek? A múltkor úgy éreztem ismeritek egymást.

- Az ellenségeimet szoktam a teljes nevükön hívni. Ez valami furcsa szokásom, amit a mai napig nem tudok megmagyarázni. Mikor vámpírrá váltam két hónapra rá, valami olyat tett amit soha nem tudok elfelejteni vagy megbocsátani. - elhallgatott, de úgy éreztem nem szólok közbe. - Egy nap a fülembe jutott, hogy temetést tartanak, ami azért lepett meg mert egyáltalán nem tudtam semmilyen halálesetről sem. Így elmentem. Hajtott a kíváncsiság mi történt, de mindez aláhagyott amikor a koporsóban megláttam a húgomat. Csak tíz éves volt Clary. Tíz.

- Nagyon sajnálom.

- Köszönöm. Mondtam neked mi történik ha egy halandó azelőtt változik át, hogy betöltené a 15-öt?

- Nem, még nem. Mi történik?

 - Sorozatgyilkos lesz. A húgom is azzá lett volna, ezért kellett megölni. Hogy sok más ártatlan életet óvjunk meg. Azt kérded Victornak mi köze ehhez? Nos...

- Ez kísérti élete végéig. - hangosan gondolkodtam. Mikor rájöttem, hogy ezt hangosan is kimondtam a szám elé kaptam a kezem, de Sam kérdően nézett rám. - Amikor elakartam menni tőle nem engedett. Kiakadt, és azt mondta, hogy ha ki megyek nagyon sok embernek ártani fogok és a bűntudat örökké kísérteni fog. Akkor persze nem értettem, de most már igen. Nagyon sajnálom ami veletek történt!

- Képzeld... te vagy az első akinek ezt elmondtam. Baromi jó érzés volt elmondani végre valakinek. - oda mentem hozzá és megöleltem.