Ha megölöd én öllek meg |Befejezett|

1. Fejezet

A hűs erdélyi szél mint mindig, most is kellemesen hat a szoba melegére. A szellő végig megy a napfényben vöröses hajamon, egészen a lábujjam hegyéig. Majd tovaszáll a földszintre édesanyám tarkójára majd végig cirógatja keskeny csípőjét tovább haladva édesapám szakálla felé. A nővérem testét is átjárná ha itt lenne. De nincs. És már soha nem is lesz...

//
A földszintről édesanyám kiáltását hallom, ahogy arra kér menjek le segíteni neki a konyhában. Mindig szívesen a segítségére lennék, de szinte kivétel nélkül minden esetben olyan makacs, hogy nem engedi. Kivéve ha beteg, vagy mérhetetlenül sok a tennivaló.

- Megterítenéd az asztalt kérek? 

- Természetesen anyám. Edina hazaért már? - Edina, a nővérem. Anyánk egy bő fél órája talán, hogy elküldte a piacra zöldségért a holnapi ebédhez. 

- Nem, de nem is értem, remélem nincs baj. Ennyi idő alatt kétszer is megfordulhatott volna.

- Lehet, hogy csak leállt valakivel beszélgetni. Utánamegyek, és hazahozom.

Lekaptam egy lila pelerint a szék támlájáról, ahova tegnapi sétám után tettem és elindultam Edina után. Alap esetben nem aggódnék, hiszen a testvérem talpraesett nő, tud magára vigyázni. De anyánknak igaza volt amikor azt mondta kétszer is megfordulhatott volna. Hiszen egy kis faluban élünk, a piac ráadásul körülbelül tíz perc séta, könnyű tempóban. 
A piaca megérkezvén egyenest a család régi barátjához a zöldségárushoz fordultam kérdezvén nem látta e Edinát.

- Nem láttam gyermekem. De kérdezze meg ottan szemben anná' az árusná' - ráncos ujját a vele szemben lévő bódé felé szegezte, amiben egy mosolygós hölgy állomásozott.

- Mit adhatok? - kérdezte kedves mosollyal.

- A testvéremet keresem, talán már látta. Edina Saltsman. Körülbelül egy magasak vagyunk, hosszú barna haja van és ha jól emlékszem ugyanilyen pelerin volt rajta, mint rajtam csak éppen kék. 

- Gyermekem, olyan sok embert láttam én má' világ életemben. Nem hiszem, hogy emlékszek ilyen teremtésre.

- Biztos benne? Nem rég lehetett itt. Talán épp egy pár perce.

- Sajnálom kedvesem. De tényleg nem ismerős a leírás. De ha látom mindenképp értesítelek. 

Megköszöntem a segítséget és végigsétáltam az egész piacon, de Edinát sehol sem láttam. Az utolsó árusnál visszafordultam, még egyszer szemügyre vettem a sorokat. Sehol sincs. Épp indultam volna hazafelé hátha elkerültük egymást, amikor valaki lágyan, de határozottan megérintette a vállamat.

- Elnézést kisasszony! - amikor megfordultam egy helyes jómódúnak látszó férfit láttam magam előtt. Barna tincsei hátra voltak fésülve amit kalappal takart. - Elnézését kérem de akaratlanul meghallottam, hogy a nővérét keresi.

- Igen ez így van, talán tud róla valamit? Még sose láttam magát errefelé.

- Pár hónapja ellátogatok ide néha-néha. Ha van rá időm.

- Szóval tud valamit esetleg a nővéremről?

- Tudja miért szoktam ide utazni több órán át? - mint az emberek többsége én sem szeretem a felesleges fecsegést. Viszont ha ez a furcsa férfi a segítségemre lehet muszáj eltársalognom vele, úgyhogy válasz gyanánt megráztam a fejem.

- Edina miatt. - valóban a nővérem nevét mondta vagy csak képzelődöm? 

- Edina mint a-a nővérem? - a hangom akaratlanul is megcsuklik. 

- Igen. Kedvelem őt... és több, mint valószínű, hogy ő is kedvel engem. Épp ezért áldozatot kellett hoznom.

- Mifélfe áldozatra gondol?

- Kérem ne szakítson félbe. - az előbbi segítősókész hangnem és a kedves arckifejezés egy pillanat alatt eltűnt, és helyükbe valami sötét férkőzött. - Soha többé nem jön vissza ide. Már egy faj vagyunk. - vigyorra húzta száját, és ekkor valami érdekes csillant meg benne. Két szemfoga hosszabb volt a többinél. És hegyes is lenne? 

- Maga bolondságokat hord össze. Lehet, hogy már otthon is van, csak éppen elkerültük egymást. Most ha megbocsát. - az akarat és a lendület megvolt a tovaálláshoz, de a férfi csuklón ragadott. - Mit akar? Eresszen el!

- Csak egy pillanat kedvesem. - helyes szeme valami egészen más színre váltott, és képtelenség volt nem nézni. Volt benne valami... mintha vonzana a tekintete. - Most újra lejátsszuk ezt a beszélgetést, és csak erre fog emlékezni. Amit a nővéréről mondtam, csak akor fog az eszébe jutni, ha már olyan lesz mint mi.

- Elnézést kisasszony! - amikor megfordultam egy helyes jómódúnak látszó férfit láttam magam előtt. Barna tincsei hátra voltak fésülve amit kalappal takart. - Elnézését kérem de akaratlanul meghallottam, hogy a nővérét keresi.

- Igen ez így van, talán tud róla valamit? Még sose láttam magát errefelé.

- Pár hónapja ellátogatok ide néha-néha. Ha van rá időm.

- Szóval tud valamit esetleg a nővéremről?

- Csak annyit, hogy pár perce az erdő felé láttuk sétálni. De a maga irányát tekintve egyáltalán nem arra felé laknak. - mit akarhat ő ott az erdőben?

- Valóban nem. Hálásan köszönöm a segítséget uram, de most mennem kell.

Nem hagytam időt válaszadásra, hiszen minél előbb haza kell érnem. A sétából kocogás, a kocogásból futás lett. A szél már egyáltalán nem kellemesen cirógatott. Sőt inkább vadul nekem jött minden egyes lépésnél.
A futást kocogás, a kocogást séta váltotta fel ahogy megéreztem a házhoz. Bent a konyhában ott ültek a szüleim, akik egyből rámkapták tekintetüket, ahogy nagy levegővételek között berontottam a házba.

- Mi a baj kicsim?

- Apa, Edinát az erdő felé látták menni percekkel ezelőtt. Félek, hogy valami nincs rendben, hiszen ez egyáltalán nem vall rá.

- Jólvan, ülj le szépen és nyugodj meg. Kézbe veszem a dolgokat.

Páran kereső csapatként apámmal együtt elindultak az erdő irányába és átfürkézték az egész terepet. 
Hajnalig kint voltak, és csak akkor csillant fel a szemünk édesanyámmal, amikor hallottuk az ajtó zsnérjának nyikorgását.  Ám a remény pár másodperccel később kihúnyt. Mintha nem is lett volna soha. Edina teste édesapánk karjaiban feküdt élettelenül.