𝓑𝓵𝓲𝔃𝔃𝓪𝓻𝓭

𝑬𝒑𝒊𝒍𝒐𝒈𝒖𝒆

Hideg. Gyűlölöm a telet. Annyira rideg, és gonosz, mindent elvett. Elvett tőlem, mindent amim volt. És most? Itt áll - éppenséggel az ágyban fekve - egy lélektelen test, szív, és barátok nélkül. De ez az üres test, még mindig vágyik rá. Ez az egyetlen, amit soha nem feledek. Mélyen belém véste nevét, illatát, jellemét, mosolyát. Egy szóval mindenét. Mégha egy nap boldog is leszek mással, akkor sem feledlek.

Aznap délután hazarohantam és minden szó nélkül bezártam magam. Anya már dübörgött az ajtón aggodalmában. Nem válaszoltam neki, márpedig megérdemelte volna, hisz ő az egyetlen, aki tényleg törődött velem. Nem sokkal később ő is megérkezett, akit a szívem, most a legfőbb ellenségnek gondolta, nempedig a leghűbb barátomként, vagy szívem választottjaként.

[ A két szülő gondolata a fiúk kapcsolatáról, még a 'majdnem megtörtént' estéről. ]
(Part 4)

– Mondcsak- Nem tudom, hogy Kenma-kunnak mi az identitása, de Tetsu mostanság furcsán többet beszél róla, mint szokott. – állt vissza Kenma anyja mellé, segítve munkáját.

– Tényleg? – pislogott rá elkerekedett tekintettel.

– Igen. A legkülönösebb az egészben, hogy nem csak a röpivel kapcsolatban. – gondolkodott el Kuroo édesanyja.

– Kozume is nem megszokottan viselkedik, ha a fiadról van szó, de ez rá vall. – vonta meg vállát, miközben a cukorért nyúlt.

– Értem. De csak én gondolom azt, hogy ezek ketten szeretik egymást? – mellette levő elmosolyodott. Középhosszú aranyszínű haja lófarokba kötött, néhol hullámokban lógott hátán.

– Nem. Én is hasonlóan vélekedek erről. De tudod mi az aranyszabály szülőként. – felkuncogtott. Jól tudta, mire gondolt a szőke, de attól még elmondta. – Ne üsd bele az orrod a gyermeked szerelmi életébe! Csak, ha ő kéri. – mutogatott, mint egy bölcs tanár diákjaira.

– De mégis zavar valami.. – nézett lankattabban maga elé, miközben a tésztát gyúrta be.

– Hm? Micsoda?

– Úgy tűnik Tetsu kedvel egy lányt is, akit korrepetál. – fagyott meg egy levegővételnyi pillanatra, mintha csak úgy tudná magába szippantani az éltető oxigént.

– H-hogy? – akadt el a levegő a szőke torkában. Meglepve pillantgatta a feketét, aki mit sem törődve reakciójával, folytatta.

– Igen. Jól hallottad. – kibontott éjfekete haja nagy hullámokban takarta el arca látványát a másik szülőtől. – Ez az egész most Tetsun áll, hogy kit választ majd maga mellé. Nehéz időszak elé néznek mindketten. – nézte a plafont egy másodpercig, majd folytatta dolgát.

– Az már biztos. – enyhült meg, s immár ő is szomorkásan nézett a tésztára, mely eddig szeretettel volt tele.

~~

Mintha egy virágszál lennék a sok közül, s ő lenne az éltető Nap, ami mindennap rám ragyog teljes fényével. Aztán hagyta, hogy a féltékeny felhők eltakarják tőlem. A viharos eső tönkre tette szirmaimat, és miután elszálltak e gonosz lelkek, te újra visszajössz, de mégis ugyanúgy ragyogsz, mintha mi sem történt volna. Akkor néztem végig magamkörül, s ekkor döbbentem rá, hogy ezer meg egy gyönyörűbb virág van tőlem. Miért gondoltam azt, hogy a te szemed az én szirmaim miatt ragyog olyan fényesen?

Rég volt, hogy iskolában látott bárki is, de anyám megértő szíve, már nem tűrte a hiányzást, sem azt, hogy nem fogadtam tőle pótlandó anyagot.

Napok, sőt hetek teltek, azzal, hogy kerültem társaságát, s mégjobban magamba zárkóztam. Egyik semmilyen délutánon bicegtem haza az iskolából, nyugalmamban.

– Kenma! – nem figyeltem nevem hallatára.

– Kenma! Állj már meg! – ért be, s egyből állt is be elém. Nem néztem rá. Összevont szemöldökkel kémleltem a természetet, miképp élik életüket.

– Mi történt, hogy így kerülsz? Megbántottalak? – oh, ha te azt tudnád..

– Csakmert borzasztóan fáj, hogy kerülsz és szóba se állsz velem.. – erényes hangja csöndesedett, szakadva beszélt hozzám.

– Borzasztóan fáj, ugye? Hát nekem is. – kerültem ki a fiút, célom még mindig haza vezetett.

– Micsoda? Nem értelek. Kenma nézd, nem tudom mit tettem, de sajnálom. Nem akarlak elveszíteni. Túlságosan kedvellek hozzá. – megtorpantam.

– Kedvelni? Mint egy barátot? Ne nevettes. – mondat után megfordultam, s nem egy kedves tekintettel vizslattam arcát. – Én annál többre vágytam, de te azt másnak adtad. – zsebemben melengő kezeim megmarkolták az anyagot belülről.

– Kuroo, egész idő alatt azt akartam elmondani, hogy szeretlek! És nem mint egy barátot! Hosszú ideje vágytam arra, hogy megérints, megcsókolj, és nekem add a szíved, úgy ahogy én neked.. de másnak adtad. Azt gondolod olyan könnyen megbocsájtok? Szegény Shouyou vállán sírtam tehetetlenül utánnad, miközben Miyakoval csókólztál! Megértem. A szerelmet választottad a barátság helyett. Én megpróbálom elfogadni.

– Kenma, kérlek hallgass meg! Nem véletlenül késtem reggelente- – próbált magyarázkodni, de mostmár teljesen mindegy. Már nem érdekel.

– Nem, kérlek hagyj, nem akarom szegény lányt újra a halálba kívánni. – fordultam vissza otthonom irányába, ám szemeim mégis a köves járdát pásztázták. – Nem érdemli meg. – halkultam el.

– Sőt, azt se, hogy utáljam. Hisz egy igazi angyal. – éreztem erősen hátamra szegezte tekintetét. Kifújtam szaggatottan a levegőt, majd megindultam. Innenstől kezdve engedtem el igazán.
Gyorsabbra vettem léptemet, a hamarabbi hazatérés érdekében. Tekintetem a járdára ragadt, nem is figyeltem másra. Borzasztó fájdalom állt be vállamba. Mintha valami ki akarná tépni a helyéről. Alig kapok levegőt a szoros szorongástól. Nem éreztem semmi mást.
A rózsa ismét vörösödik, amikor a Nap szemébe mosolyog. A gyomrom felfordult, mintha sugaraival újra életet lehelt volna belém.
Ilyen érzés, mikor a hosszú vihar után, újra előbújik a Nap.

Megcsókolt.