𝓑𝓵𝓲𝔃𝔃𝓪𝓻𝓭

𝑷𝒂𝒓𝒕 𝒔𝒊𝒙

– Kenma! Már félórája várok rád, hogy játszunk! – akadt fent a narancs. Jogosan is, elfelejfettem szólni neki.

– Shouyou. Ma nem szeretnék játszani.

– Csináltam valamit? – biggyesztette le ajakját.

– Várj! Úgy érted egyáltalán nem? – esett le neki, hogyan értettem az előző mondatom.

– Mhm. – a telefonom erősen hozzányomódott arcomhoz, egyszerűen ráhelyeztem, hisz úgyse esett le, mert oldalamon feküdtem.

– Mi történt?? – hangja aggódott volt.

– K-Kenma válaszolj! Mi a baj? Megijesztessz!

– Fáj..

– Mid fáj? Menjek át? – kapkodott szavaival.

– A szívem.

– Azonnal megyek! – nyomta ki a hívást meg sem várva válaszom, vagy reakcióm.

10 perc mozdulatlanság után lépteket hallottam, egyre hangosabban.

– Kenma! – rontott be az elsőéves, majd gyorsan bezárta maga után az ajtót. Figyelmet sem szánva neki, bámultam tovább a semmibe.

– Kenma ez, így nem lesz jó! Gyerünk, ülj fel! – fogta meg két oldalt vállamat, majd felfele húzott, végül ülő pozícióba kerültem mellette.  – Gyerünk! Ki vele, mi a baj?

– Nem akarom beismerni magamnak, de túlságosan nyilvánvaló, hogy mit érez iránta. – tördeltem ujjaimat.

– Micsoda? Miről beszélsz?

– Olyan közel voltunk egymáshoz, mégis kiderült, hogy annyira messze.

– Most Kuroo-sanról beszélsz? – lágyan bólintottam. Az eső újfent zivataros volt szemeimen.

– Nincsen semmi baj Kenma! – ölelte át fejemet, próbálva megmyugtatni.

– Már késő. Szerelmes. – fogtam meg alkarját, s hüvelykujjammal simítgatni kezdtem.

– Tudod Kenma, nem vagyok a legokosabb személy, de azt tudom, hogy sosem késő bevallani az érzéseid valaki iránt. – helyezkedett vissza mellém. Kezeit magamögött támaszotta meg.

– Ezt a saját magam kárán tanultam meg. Az első pillanattól kezdve titkon kedveltem Kageyamát, mégis 5 hónapra rá kezdtem, úgy közelíteni felé, majd ezután nyíltunk meg igazán egymásnak, és jöttünk össze. El sem hiszed, mennyit veszekedtünk, és veszekszünk egymással nap, mint nap.

– Igazad van, de az én történetem teljesen más. – ültem bentebb, hogy feltudjam húzni térdeim.

– Igen, neked sokkal jobb. Kuroo-san megannyi jelet adott neked, hogy kedvel téged.

– Hah? Ez-

– Kenma, amit Kuroo-san csinál veled, elmondásaid alapján, azt más fiúk akkor csinálnak, ha kedvelnek valakit. Ő már bizonyított. Most te jössz, mondd el neki! Mondd el neki, amíg nem mondd le rólad!

– Mondjam.. el? – magabiztosan bólintott.

– Persze. Segítek, amiben csak kell, de ezt neked kell megtenned. Megérdemled, hogy boldog légy, hisz megannyit szenvedtél már miattam, mert szomorú voltam Kageyama miatt. – nagyra nyíltak szemeim. Mindezt segítségnek vette? Csak átmentem és elmondtam a véleményem. Ennyire lelkizős lennék titkon?

– M-megpróbálom. Köszönöm, Shouyou. – mellette nem lehet rosszul érezni magad. Még mindig szomorú vagyok, de mégis olyasfajta érzést pumpált belém, amitől jobb kedvem van valamivel.

– Örülök, hogy segíthettem! – ajkai fülét érték, arca rózseszínes volt.

– De, ha nem bánod, megyek, mert késő van, és anya nemsokára hazaér.

– Rendben. Még találkozunk.

– De aztán el ne felejtsd elmondani, mi történt!

– Mhm. – végül lekísértem, s végignéztem, ahogyan kisétáll az udvarból, és megy el innen.

Másnap fáradtabban keltem a szokásosnál, szemeim égtek a fájdalomtól. Megmostam az arcomat, hogy jobb legyen, valamivel sikerült is. Nem siettem, ugyanis Kuroo újfent késni fog.

Ahogy sejtettem, megint nem nézte az időt. Talán ebédszünetben elmondom neki. Ha felvinne megint a tetőre, akkor ott tökéletes lenne, úgysincsenek sokan ott, és elmondása szerint mindennap ott van, ha nem engem csesztet.

Az egész utat ennek a tervnek a szövögetésével töltöttem. Nagyon belemélyedhettem, hisz tompán hallottam megszólalni Kuroot mellettem, de nem reagáltam. Végül feladta a próbálkozást, és békén hagyott.

Az ebédszünet előtti órákon gyomorgörcsben szenvedtem. Féltem hogyan fog reagálni. Próbáltam azzal vigasztalni magam, amit Shouyou mondott. Majd végül elérkezett a várva várt pillanat. Pár percet vártam arra, hogy most is jön-e vagy sem. Nem jött, ígyhát elindultam a tetőtér felé. Ötletem sincs hogyan sikerült összehozni azt, hogy az ajtóban találkozzunk. Meglepődött jelenlétemen, nem gondolta volna, hogy magamtól feljövök 2 emeletet.

– Kenma? Mit keresel itt? – állt meg a küszöb egyik oldalán.

– Beszélni szeretnék veled. – tekintetem inkább kifelé vezettem.

– Ho? Ez új, de rendben. – mosolygott, majd előre engedett.

– Kuroo, é-én azt hiszem..

– Kenma, hagy mutassam be neked Miyakot! – vezette elém azt a gyönyörű lányt múltkorról.

– Szia! Biztos te vagy Kenma-kun! Kuroo nagyon sokat mesélt rólad! – nyújtotta kedves kezét, mire csak "egy zavaró tényező vagy" tekintettel néztem el.

– Hé, erről nem kellett volna tudnia! – szólt fel zavartan a fiú.

– Csak simán Kenma-san. – mormogtam, majd kételkedve kezet fogtam vele.

– Oh, rendben. – mosolygott. Annyira idegesítő vagy.

– Apropó, mit szerettél volna mondani? – engedte le karját tarkója mögül, majd kíváncsian rámnézett.

– Nem fontos. Majd később elmondom. Sziasztok. – elsitettem onnan, ezzel kettejüket békén hagyva.

Szóval már felesleges elmondanom mit érzek iránta, mivel úgyis vele randizgat. A szokottnál is görnyedtebben sétálltam, még annyira sem volt kedvem mozogni, de még játszani sem. A padomra fekve bámultam ki az égre. Utálom az eget. Amikor ránézek az a lány jut eszembe. Milyen ragyogó kék szemek. Mintha egy kék eget festettek volna bele tekintetébe. És mindez megbabonázta Őt.