𝓑𝓵𝓲𝔃𝔃𝓪𝓻𝓭

𝑷𝒂𝒓𝒕 𝒏𝒊𝒏𝒆

Másnap délután kettő óra fele keltem az éjszakai kis kalandom miatt. Nem is tudom meddig maradhattam kint Kurooval, de emlékszem anyja aggódó hangja zavarta meg a telefon másik feléről. Mivel véletlen kerültem oda, megkértem, hogy előbb kísérjen haza. Fáradtan zártam vissza a kulccsal az ajtót, pár nagyobb ásítást is magamután hagytam. A fürdést elhalasztva dobáltam a székemre a ruhámat, majd bebújtam a meleg ágyamba, s rögtön elnyomott az álom.

– Ez tényleg megtörtént vagy, csak álmodtam? – ültem fel az ágyamon, majd körbenéztem a szobámon. A széken ugyanúgy ott hevert az álmomban viselt ruha, ami ezek szerint tényleg rajtam volt.

Olyan meglepődöttnek érzem magam, de boldog vagyok. Éppen hogy csak felöltöztem anya kiabált fel.

– Kenma, kicsim! Gyere le légyszíves! – kérése számomra parancs, így tettem, amit mondott. Le lépdeltem a lépcsőn, s elé álltam.

– Igen?

– Jöttek hozzád. – mutatott mögém, megilletődve fordultam hátra, s észrevettem, hogy ő állt ott.

– Hali Kenma!

– Szia. Miért jöttél?

– Ugyan, nem jöhetek el megnézni a legjobb barátomat? – vont hóna alá, s visszavezetett a szobámba. Tettétől meglepődtem, enyhén ki is pirultam.

– De tényleg Kuroo, miért jöttél? – zártam be magam mögött az ajtót, míg ő belehuppant ágyamba.

– Tényleg azért jöttem, hogy megnézzem, jól vagy-e. Meg hamár itt vagyok játszhatnánk is. – rángatta egyszer vállát, miután felült az ágyon.

– Játszani? – hetek óta nem nyúltam a játékhoz. Bár, most, Ő kért rá, úgyhogy remélhetőleg nem lesz baj.

– Igen. Netán valami baj van vele?

– Nem. Akkor mire várunk még?

– Na, én is erre gondoltam. – kacsintott, majd a számítógép elé beülve kedztünk bele az órákba nyúló játékba.

– Ez a kis szemét most nagyon felhúzott.. – mormogta nagy hangját visszatartva.

– Addig nem nyugszom, amíg le nem győzzük! – lelt újabb motivációra a fekete.

– De besötétedik, mire végzünk. Biztos vagy te ebben? – szorongattam a kontrollelt.

– Mi van, ennyire haza akarsz zavarni? Már nem is aludhatok a legjobbarátomnál? – nézett értetlenül.

– D-de, csakhogy ez olyan hirtelen jött. – vakartam puding fejtetőm.

– Ne törd magad ezen. Rájöttem, hogy amióta a képbe jött Miyako, azóta nagyon elhanyagoltalak, és megbántam, hogy csak úgy faképnél hagytalak, ezért próbálom visszahozni a régi éned. – vallott színt, őszintén szólva nem tudom, hogy örömömben, vagy bánatomban sírjak. Feltűnt neki, hogy rosszul vagyok és törődni kezdett velem, vagyhogy csak bűntudatból jött át.

– Értem. – fordultam vissza a képernyő irányába, s újra indítottam a játékot.

– Meghát hiányoztál is. – jegyezte meg, az előző normál hangnemétől kicsit halkabban, de tökéletesen hallottam. Zavaromban inkább nem mondtam semmit. Vagyis..

– Te is.. – szememsarkából láttam, hogy meglepődötten pillant rám, de erre már nem adtam sok figyelmet, és játszottam.

Egészen éjjelig játszottunk. Fel sem tűnt, egyikőnknek sem az ekkora idő eltétel, meglepetten álltunk fel a gép elől.

– Máris 1 óra van? Furcsa. Félórája még csak 8 volt.. – nyújtózkodott, amit kellemesen végignéztem.

– Mhm.

– Te Kenma, nem megyünk el oda? Csak sétállni. Úgy is egész este itt bent poshadtunk.

– Rendben. – visszaléptem kikapcsolni a számítógépet.

– De aztán öltözz fel rendesen, nehogy úgy járj, mint legutóbb.

– Mondja az, aki tegnap éjjel egy mackóba ment el télen órahosszákra. – vágtam vissza, akarva-akaratlanul.

– Hé! De én nem szorultam rá a pulcsidra. – közellépett hozzám, majd egy huncut vigyorral arcán szólalt fel.

– Vigyázz nehogy megint oda kelljen adnom a felsőmet. – kiegyenesedett, majd ez a pillanatnyi "hívj apucinak" viselkedése eltűnt, ismét Kuroo volt mellettem.

– Nem akarok irigykedni rád. – tette csípőjére kezeit, kicsit sértődötten álldogállva.

– Mh, irigykedni, mi?

– Igen, na ne firtassuk a témát, hanem menjünk már! – tolt ki a szobából, majd az ő segítsége nélkül lesétálltam a lépcsőn felöltözni.

Elképesztő, hogy Miyakonak nem akarja megmutatni a helyet. Ettől kicsit felsőbbrendűnek érzem magam. Egész úton beszélt hozzám, én magamhoz hívően csendesen reagáltam, vagy csak szimplán figyeltem rá. Amikor megérkeztünk ő a szokásos helyére ült le, én viszont a múltkorihoz képest sokkal közelebb foglaltam helyet. Nem vetett különösebben nagyobb figyelmet rá. Lassan december vége van, hideg a tél, és hó is van, mégsem fázom. Nem kell a pulcsija, mert mellette elég melegen érzem magam.

– Nézd Kenma, sajnálom, hogy ilyen furcsán viselkedem, de még én magam sem vagyok néha tisztában azzal, amit érzek. Bocsánat, ha ezzel bántottalak meg.

– Mi? Honnan veszed, hogy te bántottál meg?

– Chibi-chan utalt rá. Múltkor találkoztam vele, és ezt mondta.

– Nos, ha boldog vagy Miyakoval, akkor nem probléma. Az a lényeg, hogy boldog vagy, nekem ez fontos. – nem felelt. Inkább csendben figyelte a várost. Én még mindig szebbnek tartom az elábrándozó arcát, minden egősornál a városon. Mégis jó, ahogyan világítanak, hisz arcára tükröződik haloványan, szemeiben csillognak ezek a fények különböző színekben.

Figyelme még a legdrágább játékot is felülmúlja, kedvessége, s törődése porba tiporná még a legjobb anyát is. Bár úgy érezne irántam, mint Miyako iránt.