𝓑𝓵𝓲𝔃𝔃𝓪𝓻𝓭

𝑷𝒂𝒓𝒕 𝒇𝒐𝒖𝒓

A következő héten találkoztunk újra. Egész délelőtt furán viselkedett velem. Nem, mintha szerelmes lenne, hanem mintha titkolózna. Amikor rákérdezek, mindig témát váltott, ezzel kikerülve a válaszadást.

Erre a nyomasztó érzésre, még csak rátett egy nagy lapát, hogy ma edzés is van. Az öltözőbe menet, mintha egy lavina zúdult volna nyakamba, a hallottak alapján.

– Yaku-san! Mi van Kuroo-sannal?Különösen viselkedik. – kérdezte az Orosz Eiffel torony, vakargatta fejét, elgondolkodva a tényen.

– Csak kedvel valakit. Azt mondta, majd elmondja, ha úgy érzi. De erről egy szót ne szólj! – figyleztette a törpe.

– Értettem!

– Istenem.. máris bánom, hogy elmondtam. – fogta fejét. Tessék? Kuroonak tetszik valaki, és nem én voltam az első, aki tudott róla? Elárultnak érzem magam. Ez az érzés kísért végig egész edzés alatt.

Egy póker arcot felvéve igyekeztem leplezni magam, amit az évek alatt sikerült elsajátítanom. Gyorsan átvedlettem az edzőruhámat a rendesre, majd köszönés nélkül kiindultam az öltözőből, egyenesen haza.

Nem is tudom mi esett rosszabbul. Hogy számára ilyen fontos dolgot nem mondott el, éshogy valakit kedvel. A végtelenbe szövődött érzelmeim levezetése alatt, oly hamar hazaértem, hogy majdnem elsétálltam a ház előtt. Kissé feldúltan nyitottam be, s vetkőztem le.

– Szia kicsim! Itt van Kuroo! Fent vár a szobádban. – kiabált ki a konyhából.

– Mmh. – mit keres itt? Most nem akarok vele lenni. Ritka az ilyen, de előfordulhat.

– Szia Kenma-kun! – köszönt az édesanyja is. Családostul jött?

– Szia. – hajoltam meg, majd a szobám felé indultam.

– Kenma. Szia. – állt fel az ágyamról, miután bejöttem.

– Mit szeretnél? – tértem a lényegre, közben pakolászni kezdtem, a figyelmem elterelése érdekében.

– Hallottad, igaz?

– Hallani mit? – torppantam meg ruhásszekrényem előtt, egy pillanatig félbehagytam a ruhák elrakását, majd újfent folyttam.

– Ne játszd az értetlent. Ott voltam, amikor Yaku és Lev beszélgetett. – jött közelebb. Felálltam, és ránéztem.

– Te tudtál erről, és nem szóltál? – akadtam ki. Hangosabban beszéltem, mint ahogy szoktam, de az átlagtól, meg mindig halkabban.

– Oi, nyugi cicus, én mondtam nekik, hogy mondják ezt. – csitítgatott. Cicus?

– Mégis miért?

– Kiváncsi voltam, hogyan reagálsz rá.

– Ezt nem értem miért csináltad. – én tényleg azt, hittem, hogy úgy kedvel, de ezzel azt bizonyította be, hogy barátként is ingadozik a bizalma felém. Túl közel voltunk a csillagokhoz. Legalábbis én biztos.

– Sosem ismertem hozzád hasonlót, valakit, aki ugyanúgy akarja. – mondtam halkan, a földet pásztázva.

– Inkább veszítenék el valakit, mint hogy kihasználjam. – hangja mélyen erszkedett ki belőle, miközben jól tudom, hogy rám irányította barna tekintetét.

– Talán rejtett áldás. – vonta meg vállát, mire én arcára kaptam íriszem. Szemben állt velem, viszont fejét a mögöttem álló üres krémes falra szegezte.

– De.. Látom a tükörképemet a szemedben. – fordult vissza felém, s mélyen fürkészett macska szemeimbe. Arckifejezése komoly volt, nem csak viccelődött az imént. Ez egy jel? Most meg kellene csókolnom? Hezitáltam, mert nem voltam biztos a jelekben. Óvatosan közeledtem csak, de ő nem tántorított. Mégis csak az.

– Tetsu! – nyitott be a fiú édesanyja egy konyhakötényt viselve.

– Anya. Igen? – egyenesedett ki, majd kiváncsian pislogott szülejére.

– Ti meg mit csináltok? – nézett furán felváltva ránk. Az ajtó kilincsén könyökölt, félig csípőre tett kézzel.

– Anya, ez az én dolgom. De mit akartál mondani? – tért vissza a valódi okra, míg én csak ott álltam dermedten.

– Lenne még két fő, akit korrepetállnod kéne kémiából.

– Már megmondtam, hogy nem. Nekem is kell pihennem, és szeretnék több időt töletni a barátaimmal is. Na menj, és mondd el nekik! – tolta ki a szobából édesanyját, aki csak kuncogott.

– Bocsi. – markolászta haját.

– Tudod milyen.

– Persze. – engedtem el egy halovány mosolyt.

– H-hol is tartottunk? – nyitotta rám aranybarna íriszét, mire én is és ő is enyhén piroslottunk.

– ..Nem tudom.. – kaptam el tekintetem más irányba.

– Én már emlékszem. – fogta két ujja közé porcelán állam, s visszafordított, majd újfent közelített. Ezt már nem lehet elrontani.

– Ki az? – vált idegesebbé, mikor megszólalt a telefonom.

– Shouyou. – halásztam elő zsebemből a telefonom. Kicsit odébb álltam, nehogy valami olyat halljon, amit nem kéne.

– Shouyou? Mi az? – szóltam halkan, igyekezve észrevétlennek lenni. Hangja csöndes volt, a vonal másik feléről, egy recsegős hangot fedeztem fel, ami arra utalt, hogy sír.

– A-azt hiszem, Kageyama már nem szeret. – egy rövid szünet után megszólaltam.

– Hogy érted? Mi történt?

– Összevesztünk, kiabáltunk egymással és elment. Kérlek, gyere át! Társaságra van szükségem! – szipogott a narancs, mire meglepődtem, s a szememsarkából az ágy szélén üldögélő személyre pillantottam. Tanácstalan vagyok. Mondjak nemet a legjobb barátomnak, hogy együtt tudjak lenni szívem választottjával? Miért olyan nehéz dönteni?

– 10 perc és ott leszek. – mondtam neki, majd kinyomtam a hívást.

– Akkor most elmész? – állt fel, pontosan elém.

– Igen. – nem akartam a szemébe nézni. 

– Sajnálom, Kuroo. Majd legközelebb. – nem válaszolt, nekem pedig mennem kellett. Nagyon megbántottam magam ezzel a tettemmel, de én választottam Shouyout.

Roham lépésekkel igyekeztem a törpe házához, ahol amikor megérkeztem az aggódó anyja nyitott ajtót. Az utat tudom, jártam már itt. Bekopogtam.

– Shouyou, Kenma vagyok. – egy pillanatnyi csönd után kinyílt egy résnyire az ajtó, amin be is mentem. Rá sem lehetett ismerni a mindig vidám energiával teli törpére, sokkal inkább rám hasonlít most.

Leültünk ágya szélére, majd hosszadalmasan elmesélte a történteket, miközben hallgattam, igyekeztem jó tanácsokat kieszelni neki, amit elmondok a végén.

– Szerintem csak megsértődött, és egy ideig nem akar veled beszélni. Egy szimpla, de őszinte bocsánat kiegeszteli, ha pluszba veszel még neki valami olyat, amit szeret. – próbálkoztam egy szuszra kimondani a gondolatom, ami felvidította őt, hogy véleményem szerint csak szimplán haragszik.

– Köszönöm Kenma! A te párod büszke lehet rád, hogy vagy neki! – ölelte át vállam.

Büszke lehetne a párom?