𝓑𝓵𝓲𝔃𝔃𝓪𝓻𝓭

𝑷𝒂𝒓𝒕 𝒕𝒆𝒏

A doki egy hétre írt ki, ami pénteken lejárt. Hétfő reggel igyekeztem nem elkésni, hála istennek időben harcba szettem magam. Sietve kaptam fel cipőmet a spkámmal és kabátommal egyetemben. A szütyőm félig lógott vállamon, nehéz is volt. A ház bezárása után kisétáltam a kiskapun, várva az ifju szerelmes párra.. ám csak egyvalaki várt rám.

– Kenma! Jó reggelt! – intett a fiú sapkával fejében vigyorgott, arca kipirult volt a hidegtől, lehelletét látni lehetett.

– 'Reggelt Kuroo. Csak te? – kérdeztem rá, közben megindultunk.

– Igen. Ma csak veled szerettem volna jönni. – dugta zsebre kezét.

– Igazítsd meg a táskát! Vedd fel normálisan! – már vártam ezt a megszólást, s tettem is ahogyan azt ő mondta.

– Aztán egyél szünetben, ne csak játsz! – figyelmeztett mielőtt elváltunk volna.

– Majd meglátom. – szándékosan cinkeltem, hogy eljöjjön.

– Kenma ne idegesíts fel korán reggel. – mormogott. – Akkor kénytelen leszek megnézni.

– Felőlem. – vontam meg vállam, mint aki elérte amit akart.

– Akkor, majd jössz. Szia.

– Igen, szia. – morcogott a magas, majd ő is ment útjára.

Úgy érzem, kezd visszatérni a régi Kuroo, bár még mindig ott van a zavaró tényező, aki Miyako. Bár lelépne. Akármilyen angyali is, tönkre tette az életem azzal, hogy elcsavarta Kuroot. Senki, még Kuroo sem képes megérteni, min is mentem és megyek is keresztül. De az is különös, amióta Kuroo velem tölti az időt, egyszer sem hallottam a lány felől. Végtelen gondolatmenetemet a kicsengőnek zaja vetett véget. Be kell vallani, hamar telik az idő. Uzsonnás dobozom helyett a rég használt játékomat vettem elő, s ott ahol abbahagytam, folyatni kezdtem. Nemsokat tudtam rajta lógni, hisz meg is érkezett a várva várt személy.

– Kenma! Esküszöm, ha nem jövök egy falatot sem eszel? – vette ki kezemből a konzolt, helyette a táskámból jól látható ételhordót vette elő, és adta kezembe.

– Ahogy mondod.

– Hah? Ezt mégis hogyan értsem? – ült le az előttem ülő székére.

– Hát, amíg nem jössz, addig tudok nyugodtan játszani, de miután megjelensz rábírsz az evésre, hogy ne éheztessem magam. – választoltam egyszerűen, pedig gondolkodnom kellett rendesen, hamár voltam olyan féleszű, hogy ezt kimondtam hangosan.

– Ezt most bóknak vegyem? – a falat majdnem félrement. Gyanúsan mosolygott.

– V-vedd annak, ha szeretnéd.

– Értem. Akkor köszönöm.

– Máskor is..

– Azt mondod? – egymás után kétszer? Nem lehetek ekkora szerencsétlen.

– Hát legyen. Akkor, majd találkozunk edzésen. Remélem eljössz. Számítok rád. – pasokolta meg vállam, majd elment. Hamár rámerőltette, hogy egyek, be is fejezem a szendvicsem és tovább játszok. Ám amikor lenyeltem az utolsó falatot, és nyúltam a konzolért, becsengettek. Szuper. Újabb unalmas semmibe néző 45 perc elé állok.

A hazaérkezésem után ledőltem pihenni, de ez 5 percig sem tartott, ugyanis anya szólt, hogy készülődjek edzésre. Gyorsan bedobáltam a kellő felszerelést a táskába, és rohantam is lefelé, ahol anya egy nagy kulacs vízzel várt. Elköszöntem tőle, miután elvettem az útra valót.

Magányosan szeltem Tokyo utcáit az állomásig, ahol vonatra szállva indultam a röplabda klubb felé. Fél órás zene hallgatás után szállnom kellett. Ezt követte 10 perc gyaloglás. Az öltözőben mindenki örömmel, és még nagyobb meglepettséggel fogadott, hisz több edzést is kihagytam egyhuzanban.

Nekomata sensei haragudott, ezért plusz köröket kaptam tőle, amit kínyszenvek mellett lefutottam. Csak idézőjelben futottam. Ezt követően egymás ellen meccseztünk. A győzelem biztos volt Kurooval mögöttem. Megérzésem helyes volt, mindkét szettet mi nyertük, igaz a végére belehúztak az alsóbb évesek is.

– Nos, mi a véleményed róluk? – lépett mellém egy törölközővel nyakában, arcát törölgetve.

– Levnek van mit gyakorlnia, de látszik, hogy egyre jobb. – elképesztő, amikor utoljára láttam az elsősöket fele olyan jók voltak, mint most. Mind tehetségesek.

Adtam ki véleményem, kezemben erősen markoltam a kulacsot, majd monandóm után hosszan belekortyoltam.

– Ennek örülök. Én is hasonlóan vélekezek róluk. – pillantott feléjük mosolyogva.

– Kuroo, m-mondcsak.. rá érsz ma? – szaladt ki a kérdés ajkaim közül, bártortalanabbul, mint ahogy gondoltam.

– Hah? Azt hiszem igen. Miért? – vigyorgott.

– Mondani szeretnék valamit. Négyszemközt. – néztem magabiztosabban szemeibe, az előzőek ellenettjét téve. Mélyen figyeltem szeme rebbenéseit, már beleéltem magam, nem észre véve, hogy arca hasonló melegítője színéjével.

– Oh.. bocsi. – vettem észre tettem, és hála Nekomata sensei hangos kiáltásának, megmentett minket ebből a kínos szituációból.

– Rendben, ma meg kell, hogy dícsérjelek benneteket. Jól játszottatok. Következő edzésen is ezt szeretném látni, a tavaszi bajnokságon pedig egy csapatként, felülmúlva mindezt. Világos?

– Igenis, Sensei! – kántálta egyszerre a csapat minden tagja.

– Mára ennyi volt. Jó éjszakát mindannyiótoknak.

– Magának is! – szállingóztak kifele a többiek, én mégis utolsónak tértem vissza az öltözőbe. Levágtam magam a padra, majd nyávogások közepedte kezdtem átvenni rendes ruháimat. Mikor végeztem, mind az átöltözéssel, mind az összepakolással feltűnt valami.

– Yaku-san.

– Igen? – mosolygott az alacsony.

– Kuroo merre van? Nem láttad?

– Már elment. Vagy gondolom kint vár rád. – vonta meg vállát, majd tovább folytatta dolgát.

– Köszönöm. Szia.

– Nincs mit. Szia! – elhagytam a helyiséget, a folyasót szeltem át. Nem hiszem el, hogy nem képes megvárni. Mindig ezt csinálja, és néha a frászt hozza rám ezzel a viselkedésével. A kijárat előtt felvettem megizzadt testemre kabátomat, nehogy megfázzak. Amint kiléptem az üvegajtón megcsapott a januári szél, majd körbe nézve kerestem utánna.

Hirtelen előtörtek a rossz érzések. A sötét éjjben kutakodtam szerelmem után, mégsem leltem senkit. A hideg erőseket vájt mesztelen arcomra, lihegtem a fáradtságtól, a hűvös szél ide is bejutott, ami vágdosta torkomat. Térdem átázott a tapadozó hótól, puszta kezemmel markolásztam fel. Ám apró pöttyökben, lyukat véstem belé, amely olvasztotta a félig fagyott pelyheket, mint egy tavaszi napon az idős hó végre találkozott a napfénnyel, s olvadozni kezdett. A pirosló rózsák szemeim alatt vöröslöttek, erősen nedvesedtek is, mely megnehezítette a fájdalmas érzést. Késként mart belém a fájdalom minden irányból, de mégis a legnagyobb szívemet érte. Megmarkoltam helyénél összehúzatlan kabátom szélét.
Térdre rogyva ültem a hóban. A pulóver ismerős volt. Ezt adtad nekem, mikor fáztam. Vajon csak nekem mondtad, azt amit akkor? Ugyan, ez csak poliészter. Úgy tartottad, ahogyan mindig vágytam, hogy tarts engem.
Nem tagadhatod le, láttam.
Láttam, ahogyan boldogan csókoljátok egymást.

Itt adtam fel a játékot, és dobtam el magamtól a konzolt. Úgy tűnik ezt a csatát örökre elvesztettem.