𝓑𝓵𝓲𝔃𝔃𝓪𝓻𝓭

𝑷𝒂𝒓𝒕 𝒐𝒏𝒆

– Biztos vagy ebben? – aggódottan kérdeztem a vonal másik felén lévőt. Gyönge idegesség érzés miatt lágyan markoltam összefészkelt takarómat.

– Ugyan Kenma, csak mutatni akarok valamit! – győzködött a feketehajú, mondatát elnyújtva jelezve, hogy ezután csak rosszabb lesz.

– De hajnali 1 van. Mi van, ha rájönnek? – idegeskedtem, hiába nem hallotta hangomon.

– Akkor elviszem a balhét! Amúgyis az én ötletem! – olyan jól esett hallani, hogy ennyire velem szeretne lenni, mégis aggódtam. Szeretem anyát, és nem szeretném, ha miattam idegeskedne, mellesleg a switchemet sem látnám egy ideig.

– Annyira utálom, hogy mindenre rátudsz beszélni. – mormogtam.

– Előtted találkozunk! – mondta vidáman, majd egyből ki is nyomta a telefont.

Miért minden ilyenkor jut eszébe? December van, azaz tél. Nem értem Őt. Mégis van benne valami, ami miatt belementem ebbe. Már egy ideje ezt érzem, főleg amikor a közelében vagyok. Boldog vagyok. Talán ezért akarok mindig vele lenni, és tud rávenni minden ostobaságra. Kedvelem Őt. De tudom, hogy ő nem. Csak barát vagyok számára. Semmi több. Ez a gondolat öl meg minden nap, és éleszt fel újra, hogy mennyire szerencsés is vagyok. Hiszen lehetne ettől rosszabb kapcsolatunk. Talán..

Felvettem egy hosszú melegítő nadrágot, egy pólót és rá egy pulcsit. Megigazítottam kócosra fészkelt hajam, majd zsebretéve telefonomat rohantam le a szobámból. Felhúzva a cipőmet, és egy meleg sapkát, osontam ki a házból. Ő már addigra a kapuban várt.

– Szia! Mehetünk? – biccentett mosolyogva, láttam, tökéletesen, hiába volt rossz a sárga világítás az utcán. Lágyan bólintottam, majd követni kezdtem. Zsebre dugott kezem melengettem, lehelletem látszott a levegőben.

– Ott tudom meg, hogy hova viszel, ugye? – szólaltam fel halkan, kissé remegő hangszállal.

– Pontosan. Mindjárt ott vagyunk. – mondta, majd visszanézett maga elé. Egy régi telekre vezetett, ahol egy öregedő ház lábadozott, de nem befelé vitt. Megkerülve az épületet mögé kerültünk. Az egymásra rakodott rozsdás vasrudakra ültünk tisztes távolságra egymástól.

– Kuro, mi ez a hely? – tettem fel lábam az egyik kilógó fémdarabra, ezzel áttudtam ölelni térdem. Arcomat belefurtam lábaim közé, néztem le Tokyora, ami homályos fényekben tündökölt.

– Ez az én titkos búvóhelyem. – támaszkodott hátul, arcát figyeltem, miközben a hajnali szellő futatta haja tincseit, szemében a városi fény csillogott, ajka enyhe csodálatot szimulált, mintha először lenne ezen helyen.

– Akkor miért mutattad mindezt nekem? – durmogtam kezeimbe, mint egy rosszalló macska. Néha még nekem is bonyolult követni őt, más hogy érthetné meg gondolatmenetét?

– Mert azt akartam, hogy tudj róla. – vonta meg vállát. – Nincs különösebb oka. – majd macska szemeivel rám pillantott. Egyből elkaptam onnan fejem, piroslottam, de nem tűnt fel neki, ugyanis a hidegtől, így is az volt.

Hűvös van. Didergek, mint kisgyermek, aki a hóban játszadozott egy délután. Fogaim egymáshoz koccantak, próbálkoztam elkerülni ezt, ugyanis a tudat, hogy itt vagyok vele, megér bármilyen megfázást.

– Fázol? – fordult felém, elmozdulva berögzült üléséből. Fejét kérdően döntötte oldalra, válaszomra várva. Mégis hogy jött rá?

– N-nem. – bújtam mégjobban térdeimbe, kínomban, nehogy lássa mennyire is igaza van.

– Kenma, te vagy a legjobb megfigyelő, akit ismerek, de azért én sem vagyok vak. Tessék. – nyújtotta át kötött pulóverét. "De elég vak voltál, ahhoz, hogy ne vedd észre az érzéseim feléd."

– Nem kell. – néztem el tőle az ellentétes irányba. Hiába makacskodtam, majdnem megfagytam.

– Rádadom, ha nem fogadod el. Vedd fel! – nyomta meg hangját, mire kicsit megrezzentem, s felvettem felsőjét. Miért anyáskodik mindig felettem?

Beledugtam két karom, s lassan végig csúsztattam rajta a meleg ujját, majd nem sietve átdugtam fejemet is. Mélyet szippantottam az anyagba, ami teljes mértékben az Ő illatát vette át. Így olyan, mintha megölelne. Kicsit kócosan tértem vissza a ködös levegőbe, mire a fekete hajú kuncogott. Zavaromban megigazgattam hajkoronám, miután meglettem ezzel, újfent a jól megszokott poziciómban ültem.
Halk kuncogást halhattam ismét felőle, mire értetlenül fordítottam arcára tekintetem.

– Mi az már megint? – motyogtam az orrom alatt, egy enyhe zavarossággal társítva. Valahogy, amikor ezt éreztem, sose tudtam Kurora pillantani.

– Rajtad mindenem jobban áll, mint rajtam! – nézett végig, az egész területen, ahol pulcsija fedett. Egy halovány mosollyal és erősebb piroslással arcomon pislogtam rá. Ha tudná mennyire kedvelem, is ezt mondta volna.

– Fejezd be. – mondtam a jól megismert csöndes hangommal. Még a végén jobban zavarba jövök.

Amióta ideadta a pulóverét, nem tudtam levenni róla barna szemeimet, de nem is zavartattam magam. Észre se vette, hogy őt bámulom. Mikor úgy érezte, hogy itt az idő hazamenni, felállt, s fejet bólintva jelzett nekem, mire utánna indultam.

– Menjünk, mielőtt még beteg leszel! – rugaszkodott el helyéről rám pillantva, kissé álmos szemekkel társítva. Rábólíntottam, s felállva követtem minden lépését.

– Mondd, hogy megérte a látványért! – zavarta meg az egész utas csendet a házam előtt egy fogsoros mosollyal ajakján.

– Igen. Gyönyörű volt. – a látványod miatt.

– Akkor holnap! – kaptam meg a szokásos mosolyát, amit általában elköszönéskor szokott csinálni, mielőtt elmegy. Most is ez történt.

Boldogan bújtam bele meleg, üresen hagyott ágyamba, az Ő pulcsijában. Így olyan, mintha velem aludna.