𝓑𝓵𝓲𝔃𝔃𝓪𝓻𝓭

𝑷𝒂𝒓𝒕 𝒕𝒘𝒐

Kora reggel az átlagnál álmosabban, és betegebben keltem, hiszen az egész esti játék mellett, még ki is mentem, de egy csöppnyi megbánás érzet, vagy utalás rá sincsen bennem. Inkább boldogság. Az elformálódott hajamat rendbeszettem miután magamra szedtem iskolaingem. Eltettem a szükséges könyveimet, és a játékomat. Az ajtóban elköszönve anyutól vártam Kuroora a házunk előtt, ahogy mindigis szoktam.

Általában időben szokott érkezni, most valami oknál kifolyólag 10 perce késik. Aggódva kürölnéztem az üres utcán, majd elhatározva magam, eltettem a játékom, hogy útnak induljak.

– Oi! Kenma! – sietett utánnam, integetve nekem.

– Kuroo. Azt gondoltam beteg vagy. – vártam be a tarajost, majd együtt újfent megindultunk.

– Neem. – vakarta tarkóját mosolyogva, enyhén kipirultan.

– Akadt egy kis dolgom. – engedte vissza arcizmait normál pozicíójába.

– Oh értem. – ez kicsit gyanús, biztos vagyok benne, hogy valamit tervezget.

Végre ebédszünet. Reggel óta erre vártam, hogy oszoljon a tömeg innen. Hátborzongató ennyi emberrel egy helyen lenni, egyszerre.

– Kenma! – zavarta meg a kicsi játszmámat. Leült az előttem ülő osztálytársam székére fordítva, hogy lásson.

– Mit akarsz? – hihetetlennek hangzik, de igyekszem kedves lenni vele. Ha az érzéseim nem lennének ilyen mélyek iránta is igaz lenne, hisz Shouyou mellett ő az egyetlen igaz barátom.

– Szabad vagy hétvégén? – zavaros kérdésére lélektelen tekintetem megfagyott, azt hittem a levegőt félrenyelem. Az ujjaim egy röpke pillanatig nem tudott mozogni, ezért elvesztettem a versenyt ellenfelem által.

– Nem. Van fontosabb dolgom is. – fordultam az ablak felé, terelve figyelmem felőle.

– Ugyan, Kenma muszáj kimozdulnod néha. Megnézhetnénk egy filmet, és átjöhetnél hozzám. – látszatom kedvéért a szemeimet megforgattam, nehogy lebukjak.

– Mellesleg ettél valamit? Ebéd szünet van. – egynesedett ki, karjait keresztbe fonta, hangja kicsit megemelkedett. Hátamon végigfutott a hideg. De ahogy mondott, én úgy tettem. Emberek közé merészkedtem, csak azért mert ezt akarta. Lementünk az iskola büféjébe és egy hosszadalmas sort végig állva vett nekem egy sonkás szendvicset, amit megetett velem.

– Akkor hétvégén jössz. – mondta a terem ajtajában, készülve indulni a következő órájára.

– De Kuroo, nemet mondtam. – szóltam halkan, mire megtorpant, s megfordult.

– Én meg nem kérdeztelek. Jössz és kész. – majd elment, engem faképnél hagyva. Kicsit meglepett, milyen erélyes is volt az imént, de nem panaszkodhatok, ez is jól állt neki, mint minden más.

Az órai figyelmemet, most nem a szokásos égbe bambulás kötötte le, hanem a Kuroo által tervezett hétvégém. Ezt felfoghatom egy randinak is? Vagy, csak azért képzelek ilyen sokat arról, hogy kedvel engem, mert én így érzek?

Márcsak a mai edzést kell túlélnem és mehetek haza. Gyűlölöm a suli köröket. Annyira lefáraszt, és szinte fulldoklom a levegőért. Most is éppen ezt kell csinálnom.

"–Ha annyira utálsz futni, mint ahogyan mondod, akkor próbálj meg másra koncentrállni. Azzal eltereled a figyelmed arról, amit csinálsz és észre sem fogod venni. Persze ne ess túlzásba, el ne tévedj, mint amikor a Karasunoval volt edzőmeccsünk."

Ugrott be egy röpke gondolat, amikor jóvalta előbb megláttam előttem futni.

– Szóval, ha például arra gondolok, hogy a hátadnak szeretnék futni, akkor, csak arra kell gondolnom.
Lám lám, kik látnak csodát? Bevállt az, amit mondott, sokkal közelebb van, mint egy pár perccel ezelőtt. Na még egy kicsit. Már majdnem elérem őt. Nyújtom ki kezem ahogyan csak tudom, de ténylegesen elértem őt, ezzel neki is futottam, amitől el is esett, én meg rákontráztam.

– Kenma? – epődött meg, amint észrevette ki lökte fel. A pillanatnyi harag el is tűnt felőle. Arca meglepődött volt, macskaszeme csillogott. Talán büszke, hogy utolértem egyszer az életben.

– Jól vagy?

– Mmh. – bólintottam, majd felálltam felsegítve őt.

– Azta! Kenma-san beért minket! Ilyet csodát se látni minden nap! – csodálkozott Lev, megállva a többiek mellett. Én csak Kurootól elfordítva fejem néztem rá szúrósan, s egyből vissza is vett arcából.

– Lev.. – vette fel megszokott visszaszorított dühös hangját.

– Ha ennyire jól szórakozol futhatsz még pár kört.

Az incidens után mindenki visszaállt lefutni a maradék köröket, most viszont tartottam a tisztes távolságot a fekete és köztem.

Visszatérve a korábbi gondolatfoszlányomra, említettem Kuroo mellett Shouyout is legjobbarátomnak. Ő az egyetlen, akinek volt merszem elmondani mit érzek, és ki iránt. Mindig igyekszik segíteni, hogy közelebb kerüljek hozzá, amit nagyon értékelek, és kiérdemelte ezzel a bizalmamat is.