𝓑𝓵𝓲𝔃𝔃𝓪𝓻𝓭

𝑷𝒂𝒓𝒕 𝒇𝒊𝒗𝒆

A héten harmadjára késik zsinorban, mégis kezdem megszokni. Lihegve ért be egyszemélyes társaságomba, de nem hagytam időt szusszanni.

– Szia! Bocsi a késésért! Elnéztem az időt! – vette fel a tempómat, kifogását kikerülve. Fusztrálltnak tűnik.

Reggel óta nem láttam Kuroot, pedig szokása megnézni mi van velem. Pláne ebédszünetben. Márpedig én nem fogok enni, ha ő nincs itt. Legalább addig nyugisan játszhatok.

Úgy se tudok játszani, ha ő nincs itt? Ez mit jelent?

– Kenma! – zavartak meg gondolkodásomból. – Ettél már? – jött közelebb, kezeit csípőre tette, miközben kérdőre vont. Tiszta anyja.

– Mhm.. – bólintottam, és tovább játszottam. Az előző szokatlan érzés megszűnt.

– Nem hiszek neked, de jól van. Gyere mutatni akarok neked valamit! – bökte ki a tényleges okot, amiért idejött.

– Megint? Itt a suliban? – emeltem rá arcom unottan.

– Igen. – mosolygott, majd zsebre téve játékomat húzott maga után.

– Kuroo, várj már! Szomjas vagyok! – találtam ki valami ürügyet, hogy hagyja abba a ráncigálást az egész iskola szeme láttára.

– Oh rendben. Ott az automata! – lépdeltünk oda, és valami kevésbé egészségtelen dolog után keresgéltem, míg ő mögöttem állt meg.

– Víz, vagy gyümölcslé? – tettem fel neki a költői kérdést, amire nem kaptam választ.

– Akkor lesz víz. – bepötyögtettem a kódját, miután bedoptam az aprót. Mikor visszatértem, belekortyolva a vízbe láttam, hogy nagyon megbámult valamit.

– Mi olyan érdeke..s? – akadt el tekintetem, amikor megláttam min csodálkozik ennyire.

– Gyönyörű lány, igaz? – sóhajtozott, miközben le sem vette róla bronzid szemét.

– ..Igen.. – néztem inkább a földet. Tényleg igaza van, szép lány, de miért pont ő?

– Kedves lány. Korrepetálom kémiából. – ha már mást választassz, ne egy olyat, akit korrepetálnod kell abból, amit te nagyon szeretsz.

– Mit is szerettél volna mutatni? – próbáltam menteni magam ebből a kínos és halálkínzó helyzetből.

– Jajj, igen! Menjünk. – vigyorgott. Eddig azt gondoltam az a fájdalmas, amit átéltem, de rádöbbentem, hogy ez nem igaz. Nagyon nem. És csak most fog jönni az igazi fájdalom.

Egy hosszú lépcsősoron vezett fel, néha még szusszanni is megkellett állnom.
Mikor érzékeltem a fényt szemeim csillogtak. Nem az örömtől. Fel sem tűnt, hogy egész idő alatt sírtam.

– Ken- minden oké? Jól vagy? Fáj valamid? – amint feltűnt neki, nekem rontott, s kérdésekkel halmozott el, amire nem akartam választ adni. Ha ennyire kedveli azt a lányt, akkor miért törődik velem ilyen szinten?

– R-rendben vagyok. – nem akarok a szemébe nézni. Ilyen állaptban sosem.

– Kenma, csak 2 emeletet lépcsőztünk, nem lehet, hogy ennyire elfáradtál tőle. – tényleg? Tényleg így gondolod?

– H-hát.. látod. – végülis te mentettél meg a magyarázkodástól.

– De akadj le rólam, mit akarsz?

– Ez kicsit gonosz volt, de jól van. – egyenesedett ki, furcsán nézve rám.

– Tudom, hogy nem ettél, ezért hoztalak fel ide. – kapta el karomat, s maga után kezdett húzni. Amikor odaértünk céljához, tettem pár vállkörzést, hogy enyhítsek fájdalmon, miközben morcosan pislogtam rá.

– Kuroo-

– Csak ülj le, és egyél. – foglalt helyet a piros kockás pokróc egyik oldalán. A korláttal szembe ült le, tapogatva mellette az üres területet.

– Anyával együtt csináltuk. – mosolygott. Csináltak ebédet és engem hívott meg? Elfoglaltam a nekem szánt üres részt, a pokróc másik oldalát.

– Nem azt mondtad, hogy mutatni akarsz valamit? – az iskolatetőről nem is olyan rossz a látvány, mint amilyenre számítottam, de a közelébe sem ér annak, amit legutóbb mutatott.

– Igazából ebédelni hívni akartalak, de azt gondoltam erre nemet mondanál, ezért mondtam azt, hogy mutatok inkább valamit. Végülis nem volt teljes hazugság. – harapott bele a szendvicsbe, amibe állítólag a keze benne van. – De tudom, a nyomába sem ér az elhagyatott ház mögött lévő látványnak, de most ez van. – nyelte le az előbbi hatalmas harapást. Én is elkezdtem enni a nekem csomagolt ételt, még narancslé is volt benne, amit az ebéd után meg is ittunk.

– Hogy hogy itt eszel? – majszoltam kicsinykéket az ételbe.

– Nem tudom. Mostanság egyre sűrűbben vagyok itt. Talán a friss levegő miatt.

A jelzőre feltápászkodtunk a megszokott ülésből, majd neki segítve pakolta össze a kis piknikünket az iskolában. A két hosszú lépcsősor után elköszöntünk egymástól, s mentünk a saját óránkra.

Fáradtan tértem haza. Teljesen összevagyok zavarodva. Mégis szomorú vagyok.
Annyira beakartam neki vallani az érzéseim iránta, hogy elkéstem. A lekezelő fájdalom öldöste szívemet, a kegyetlen eső most szemem alá költözött, párás levegő járta át tüdőmet, minek következtében nagyokat lélegeztem. A forró nyári idő arcomon telepedett meg, amitől a rózsák erősen vöröslöttek rajtam. Éppen kiláttam a takaróm alól, ami alá elbújtam.

Az órákba nyúló vihar után kicsit csillapodott, s igyekeztem csitítani jobban, mikor meghallottam, hogy csörög a telefonom Shouyou nevével.