𝓽𝓱𝓮 𝓰𝓲𝓻𝓵 𝔀𝓱𝓸 𝓬𝓱𝓪𝓷𝓰𝓮𝓭 𝓱𝓲𝓶 | 𝓓𝓻𝓪𝓬𝓸 𝓜𝓪𝓵𝓯𝓸𝔂 |18+|

𝓟𝓮𝓻𝓲𝓬𝓾𝓵𝓾𝓶!

ℂ𝕒𝕤𝕤𝕪

A rádió halk recsegése zavarta meg egyedül a csendes természetet. A rengeteg állat láttán hiányozni kezdett a macskám, akit végül az Odúban hagytam és Mrs Weasley-re bíztam. Eggyel több vagy kevesebb házi kedvenc nem igazán számított már nekik.

Harry kint üldögélt az egyik fa tövében nyakában a medállal, és a cikeszt nézegette, amit a nyáron kapott. Dumbledore a végrendeletében hagyta rá.

Fel sem tűnt neki, hogy kijöttem hozzá, csak amikor leültrm mellé, és a fejemet a vállának döntöttem. Elégedetten elmosolyodott és végigsimított a hajamon.

- Olyan rossz, hogy nincs itt Hermione, Ron és... - sóhajtottam, de magamba fojtottam a szót, mikor rájöttem, kire gondolok. Harry kis várakozással később nézett rám gyanakvóan. - És?

- A többiek. Neville, Ginny, és Luna, még McGalagony és a dolgozatok is hiányoznak egy kicsit - javítottam ki magam ezzel terelve a gyanút, hogy Dracora gondoltam. Ő hiányzott a legjobban.

- Hát,  nekem azok nem - nevetett felszabadultan Harry, és a kezei átkarolták a hasamat. Szinte kellemetlenül éreztem magam, mert a stressz és a rendszertelen étkezések miatt láthatóan felugrott rám két-három kiló.

- Valahogy el kell jutnunk a Roxfortba... ott is van egy horcrux. De még nem tudom, hogy ezt is hogy pusztítsuk el egyáltalán.

A rádión felcsendült a Why'd you only call me when you're high az Arctic Monkeys-től, mely a depressziós korszakom alatt a kedvenc számommá nőtte ki magát. A szemem felcsillant és felpattantam Harry mellől.

- Baj van? - kérdezte, amire nem válaszoltam.

Lehajoltam hozzá és a kezemet felé nyújtottam. A cikeszt bedugtam a farzsebébe, majd a vállába kapaszkodtam. Egy pillanatra értetlenül nézett rám, de végül rájött, mit is akarok. Lágyan a derekamra tette az ujjait, és a zene ritmusára kezdtünk el táncolni. A keringőbeli ismereteink meglehetősen hiányosak voltak, Harrynek sosem maradt ideje megtanulni táncolni, én pedig csak Draco vezetésével tudtam elfogadható lépéseket produkálni.

Mikor egymás lábára léptünk ösztönösen felnevettünk, a refrént pedig halkan dúdoltam. A végére inkább csak egymást forgattuk, és mikor a rádió elhallgatott a nyakába borultam. Adott egy puszit a számra majd visszaült a fa tövébe, mintha mi se történt volna.

Csalódottan keresztbe tettem a karomat, mert reméltem, hogy ennél egy kicsit több időt fogunk kettesben tölteni, de mégis tudtam, hogy az ő küldetése sokkal fontosabb annál, hogy én beszélgetni akarok.

- Nem vagy éhes? - dobtam fel de csak egy elutasító fejrázást kaptam válaszul.

Visszasétáltam a sátorba, és valami harapnivaló után néztem.

Boldogabb voltam, mint nyáron, de nem voltam boldog. Nem egyszerű dolog Harry barátnőjének lenni. Sosem lesz elég ideje foglalkoznia velem, nem lesz normális kapcsolatunk, és sosem lesz az életünk teljesen felhőtlen. Voldemort haldoklik, és le tudjuk győzni, de mi van akkor, ha mégsem sikerül? Sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha valamelyik aranyvérű családba születek bele, Dracoval együtt maradhatnánk, és a háborút egyszerűen csak figyelmen tudnám hagyni. Nem kéne menekülnöm a származásom miatt...

~7 évvel ezelőtt~

- Roseblade, Cassandra!

Alig töltöttem be a tizenegyet, mikor McGalagony az emelvényre hívott, hogy a Teszlek Süveget a fejemre tegye. A hajamat anyám a fejem tetejére kötötte, és egészen addig, míg Hermionéval össze nem barátkoztam, ilyen röhejes formában hordtam a frizurámat. A szüleim a vékony alkatomból adódóan kitalálták, hogy én minden áron sportoló leszek, és én leszek az, aki dicsőséget hoz a családunknak, éppen ezért mindig edzőruhákba járattak egészen kicsi korom óta, és az összes délutánomat futással, úszással, erősítéssel vagy ezek kombinációjával töltöttem.

A stressz egész életemben jelen volt, ezért nem lepődtem meg, mikor az emelvényre felérve csak még jobban tördeltem az ujjaimat. Nem tudtam semmit a házakról, hogy hova akarok kerülni, vagy hogy az egyes házak milyen képességekkel rendelkeznek. Sárvérű vagyok, muglik között nőttem fel, akik azt sem tudják, mi az a varázslat, hát persze, hogy nem informáltak a roxforti szokásokról. A szüleim nagyon meglepődtek, mikor megkaptam a levelet, hogy felvételt nyeltem a boszorkányképzőbe, én viszont mindvégig éreztem, hogy más vagyok. Előre láttam olyan dolgokat, amiket mások nem, mintha lett volna egy hatodik érzékem.

Lehuppantam a székre, és a Süveg a fejemen landolt.

- Cassy... Így becéznek a barátaid, ugye? - duruzsolta a vékonyka hang egészen közel a fülemhez.

- Nincsenek barátaim - jegyeztem meg lehorgasztott fejjel, mire a Süveg felszisszent, a hallgatóság pedig ösztönösen nevetni kezdett. A legnagyobb vihogás a tőlem jobbra lévő Mardekár asztalától érkezett, de talán a még beosztatlan Draco volt a leghangosabb. Mérgesen összeráncoltam a szemöldökömet a fiúra, aki csak még jobban röhögött.

Lám, nem találtuk meg a kölcsönös szimpátiát elsőre...

- Hatalmas lehetőséget látok benned, Cassy, de valami mégis furcsa veled kapcsolatban. Ravasz vagy, határozott, ambiciózus, de ezen felül mégis ott van az a valami, ami nem hagy nyugodni... - állapította meg a Süveg, és fészkelődni kezdett a fejemen.

A talárom ujját teljesen a kézfejemre húztam, és úgy tördeltem az ujjaimat. Már elképzeltem, hogy a Süveg azt mondja, hogy igazából nem is vagyok boszorkány, vagy hogy az én származásommal nem lehet engem beosztani.

- ...de nagyon bátor is a lány...

A lábam remegett az idegességtől, mikor a Süveg még további tíz percig üldögélt a fejemen. A homlokról már hullottak le az izzadtságcseppek, az ajkamat véresre harapdáltam.

A fülemet megcsapta egy halk sugdolózás a hátam mögül.

- Osztottak már be sárvérűt a Mardekárba? - kérdezte a hang, ami Pitoné volt.

Egyből összerándultam, mert nem kellett sok ész hozzá, hogy rájöjjek: a sárvérű kifejezéssel rám utalt. Az agyam kattogni kezdett, hogy ugyan miért lenne sáros a vérem? Vagy csak nem olyan tiszta, mint az aranyvérűeké, és ettől máris piszkos?

A Süveg belelátott a fejembe. Látta, hogy a képességeim alapján lehet, hogy mardekáros lennék, azonban sosem éreztem volna abban a házban otthon magam. Rettegtem volna és kiközösítettek volna a származásom miatt. A fejemen üldögélő anyagdarab végül nagyot sóhajtott, és felkiáltott, hogy mindenki meghallja a teremben. - GRIFFENDÉL!

Elégedetten elmosolyodtam, és az üdvözlő tekintetek asztala felé indultam. Helyet foglaltam egy kócos lány, vagyis Hermione mellé. Boldogan megrázta a kezemet, és megpróbálta minél egyszerűbben bemutatni nekem a diákokat. Ronnal kezdte, hogy látta a vonaton, egyelőre furcsának találja. Aztán Harryre mutatott, és röviden összefoglalva elmesélte, mire ez a nagy tisztelet és hírnév felé, hogy ő az, aki túlélte Voldemort halálos átkát.

A fiatal Draco sétált fel magabiztosan az emelvényre. Megböktem Hermione vállát. - Az ki?

A lány mordult egyet, mielőtt válaszolt volna. - Draco Malfoy. A családja aranyvérű, és megvetik az olyanokat, mint te vagy én.

Bólintottam, és végignéztem a fiú beosztását. A Süveg alig ért a fejéhez, máris felkiáltott: -  MARDEKÁR!

Hermione unottan tapsolt, és a fülemhez hajolt. - Majdnem ugyanabba a házba kerültél, mint ő.

Draco a felé irányuló morcos pillantásomat viszonozta. Ott tudtuk meg mindketten, hogy valami fog történni közöttünk, nem egyértelműen pozitív vagy negatív értelemben. Annyiban viszont biztosak voltunk, hogy nem kedveltük egymást. Sőt, egyenesen gyűlöletet éreztünk.