𝓽𝓱𝓮 𝓰𝓲𝓻𝓵 𝔀𝓱𝓸 𝓬𝓱𝓪𝓷𝓰𝓮𝓭 𝓱𝓲𝓶 | 𝓓𝓻𝓪𝓬𝓸 𝓜𝓪𝓵𝓯𝓸𝔂 |18+|

𝓐𝓿𝓪𝓭𝓪 𝓚𝓮𝓭𝓪𝓿𝓻𝓪!

ℂ𝕒𝕤𝕤𝕪

Harry eltűnt Dumbledore irodájában, én pedig tudtam, hogy ma mindent okkal tesz, ezért nem is kérdőjeleztem meg a döntéseit. Draco megfogta a kezem, amikor meglátta, mennyire kiborultam a hullák látványán.

- Nem tudtad volna megmenteni őket - mondta, miközben a kézfejemet simogatta. - Te mindent megtettél, érted?

- Tudom, csak ha arra gondolok, hogy ahelyett, hogy fent vagyunk, eléjük ugorhattam volna... - magyaráztam remegő hangon. Mélyen hibáztattam magam a hiányosságom miatt, de mégis örültem, hogy egy kis időt tölthettem Dracoval.

- Akkor most te lennél halott. Ne agyalj rajta, kérlek.

Hevesen bólogattam. Ahogy szétnéztem, észrevettem, hogy a halálfalók mintha egy szempillantás alatt eltűntek volna, csupán a mieink maradtak. Draco odavezetett az egyik asztalhoz, ami egykor talán a Hugrabugé volt (most azonban mindenféle házból ültek ott emberek), és öntött egy kis vizet az előttünk lévő pohárba.

- Ma még nem is ittál vagy ettél, így van? - nem feleltem a kérdésére, mivel egyértelmű volt a válasz. - Szerzek valami ételt.

Draco már éppen készült felállni, de magam mellett tartottam. - Nem tudnék egy falatot sem enni, ne fáradj - mondtam halkan. A torkom összeszorult, ahogy végignéztem az embereken.

Arra gondoltam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem lennének érzéseink. Nem bonyolódtunk volna akkor párkapcsolatba Dracoval, Harry nem utálna, azonban akkor azt a boldogságot sem éreznem, ami akkor jár át, amikor vele vagyok.

- Kérdezhetek valamit? - tette fel spontán, mert egy ideje már csendben üldögéltem magam elé roskadva. A gondolataimat próbáltam összegezni több-kevesebb sikerrel.

- Persze. Bármit - suttogtam, ahogy közelebb hajoltam hozzá. Draco nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt.

- Ha itt minden rendeződik, és vége lesz ennek a szörnyű háborúnak, akkor...

- Akkor? - jobbnak láttam megszólalni, mert Draco hallgatásba burkolózott. A hangja annyira remegett, mintha egy vizsga előtt állt volna.

Ismét sóhajtott, majd kimászott a padból, engem pedig háttal fordított az asztalnak. A keze megtalálta az enyémet, és felnézett a szemembe. Szürke íriszei egyszerre csillogtak félelemtől és reménytől is. Fél térdre ereszkedett, mire én nem fogtam fel rögtön, mi történik, csak pár pillanattal később realizáltam.

- Amikor azt hittem, az életemnek vége van, és a pokolba kerültem, te a mennyé változtattad a világomat. Megmentetted az életemet, Cassy, nélküled megöltem volna magam a mosdóban, amikor először utánam jöttél, nyáron pedig majdnem meg is tettem - magyarázta, és felhúzta a karján az inget, melyen most a Sötét Jegy mellett pirosas vágások nyoma is díszelgett.

- Felvágtad az ereidet?! - sikítottam, és ha eddig nem bámult mindenki, most már biztosra vettem, hogy ezt teszik.

- Igen, de akkor eszembe jutott, hogy te vagy nekem, még ha fizikailag nem is érzékeltelek akkor. Minimum kétszer mentettél meg, de amikor tavaly elkezdtél velem beszélni, akkor biztosan. Te hittél bennem, mikor senki más nem, és felvállaltad a kapcsolatunkat mindenki előtt, amikor tudtam, mennyien elítélnek téged emiatt. Ezért most rajtam a sor, hogy felvállaljalak a családom, a barátaim, akár a halálfalók előtt is. Szeretlek, Cassy, te is engem, és csak ez számít. Nem érdekel a vér, ki a családod, semmi sem, csak te. Nem tudom már elképzelni az életem nélküled, ezért arra kérlek, hogy légy a feleségem. Légy a társam egy életre... - fejezte be a beszédet, és erősebben szorította a kezem, ahogy választ várt.

A könnyeim a ruhámra potyogtak. Felhúztam, hogy felálljon, majd én is szembe kerültem vele. Ajkaink lassú táncot jártak, és amikor elhúzódtam, a sírástól vérvörös arccal szólaltam meg. - Igen... igen, ez egyértelmű - feleltem, mire szorosan magához ölelt, és el sem engedett vagy egy percig.

Draco válla fölött Hermionera és Ronra pillantottam, akik őszintén mosolyogtak ránk, majd McGalagony vezetésével mind tapsolni kezdtek.

Ez a bizonyíték, hogy Draco még a legsötétebb pillanatban is fényt tudott hozni, és ha nem is teljesen, de részben megfeledkeztem a megpróbáltatásainkről.

A tapsolás rögtön abbamaradt, amikor egy odakintről érkező női sikoly töltötte be az eget és a földet. Dracora néztem, mivel a tömeg elkezdett kiáramlani az ajtón, és jeleztem, hogy én is menni akarok velük.

Ahogy kiléptünk a kapun, halálfalók serege állt velünk szemben, legelöl Voldemorttal. Elengedtem Draco kezét, hogy közelebb lépjek, mire Hagrid indult felénk, karjaiban a mozdulatlan Harryvel.

- NEEEM! - sikítottam, a kezemet a szám elé kapva, hogy enyhítsek rajta, ám ez mit sem tompította.

A fejemet a szenvedéstől még nehezebbnek éreztem, mint eddig, Harry halála egyet jelentett a mi végzetünkkel is. Végignéztem a barátaimon, mindenkin ugyanolyan szenvedés mutatkozott, mint rajtam. Oda akartam rohanni, de Draco olyan erősen, mint még soha, megszorította a karomat, így esélyem sem maradt ellenkezni.

Nem lehet, hogy meghalt, nem... erősebb volt Voldemortnál, hiszen már csak egyetlen horcrux maradt, nem lehet, hogy ilyen könnyen megöljék...

Újra felsikítottam, amivel magamra hívtam a sötét varázsló figyelmét.

- Áh, te lennél Cassandra, Harry Potter szerelme - jegyezte meg Voldemort, amire a halálfalók tömege vihogni kezdett, egyedül Narcissa és Lucius arca maradt komoly. - Te voltál az utolsó szava, nem romantikus?

A hívei hangosabban nevettek az irónián. Az arcomon végigfutott egy könnycsepp, de azzal Voldemort már nem foglalkozott, hanem újra megszólalt.

- Most van itt az ideje, hogy színt valljatok! Valljátok be, hogy mindvégig engem követtetek! Álljatok közénk... különben meghaltok - adott ultimátumot, majd határozottan Luciusra nézett, mert akart tőle valamit.

A férfi alig bírta lenyelni a nyálát, majd fejet hajtott Voldemort akarata előtt, és a fiát szólította. - Draco... - suttogta alig halhatóan, de mivel a tömeg csendbe burkolózott, mindenki hallotta a szavát. Felé fordult a tömeg, egyaránt mi is és a halálfalók is. Lucius határozatlanul nyújtotta a kezét lesütött szemű fia felé.

Mindössze egyszer beszéltem érdemben Narcissával, de láttam az arcán, hogy megrémült. Félt, hogy elveszítheti a fiát, ha most nem állítja át közéjük.

- Draco - szólította meg, valamivel magabiztosabb hangon, mint a férje. - Gyere!

Draco várt egy pár másodpercet, mintha elemezte volna a csendet. Nyeltem egy nagyot, és bár még mindig könnyek mosták az arcom Harry halála miatt, egy szót mégis ki tudtam préselni a torkomon. - Ma... maradj...

Előre lépett, egy pillanatra azt hittem, hogy átáll a másik oldalra, de akkor összekulcsolta a kezét az enyémmel, magabiztosan végignézett a tömegen, majd a tekintete Voldemorton akadt meg.

- Maradok.

Voldemort felordított, a pálcáját rám szegezte, és egy pillanatra sem gondolkodott.

- Avada Kedavra! - kiáltotta. Az átok a mellkasomat találta el.

Az arcomra fagyott a mosoly, ami akkor ült ki rám, amikor Draco hangosan kimondta a döntését.

Minden olyan gyönyörű volt és könnyű. A naplemente, a csillagok. Beleestem a felhők közé, a lelkem közéjük szállt.  Aztán nem maradt más, csak az éjjel.

Egyedül őt sajnáltam. Draco Malfoyt, akit megmentettem. De megmentettem. És csak ez számít.